Sehol sem vetik meg a prófétát, csak saját hazájában (57)

Sokat hallottam már, és magam is mondtam elégszer: „Ez beszél?!” „Ugyan, ismerem én jól! Nekem ne mondja, hogyan kellene!” „Ő lenne az utolsó, akitől tanácsot fogadnék el!” „Jobb lenne, ha a saját háztáján sepregetne, aztán lenne okos!” Ezek a mondatok abból indulnak ki, hogy ismerjük azt, akiről beszélünk. Tiszteljük, vagy nem tiszteljük, az alapján, hogy betölti-e az elvárásokat, amik a szerepeivel, vagy a szakmájával együtt járnak. Egyszerű képlet – és ebben az emberiség cseppet sem változott.

Vannak az újszövetségben kudarctörténetek. Ilyen a gazdag ifjúé, aki a Jézus szabta feltételt hallva szomorúan távozik. Érdekes, hogy Jézusról is fennmaradt kudarctörténet. Hazamegy, prédikál, és nem hisznek neki. Názáretben elutasítják – saját rokonsága, családja, testvérei. Sőt, Márk szerint anyja és testvérei elmennek érte amikor egy házban tanít, mert azt mondják róla, hogy „magán kívül van”, azaz őrült. A kérdések, amiket a názáretiek csodálkozásukban feltesznek, olyanok, mint amiket mi szoktunk feltenni, és valójában ugyanazt jelentik. „Ez beszél?” „De hát ismerjük!” Ez a József fia, ennek és ennek a testvére. Itt az apjának, de Márk szerint magának Jézusnak a foglalkozását is mondják, eltéveszthetetlen hangsúllyal: „Ez egy ács! Mit beszél itt nekünk egy ács?”

A kérdéseknek egyetlen célja van. Észhez akarják téríteni Jézust, aki valami fantazmagória miatt hibát hibára halmoz. Egy ókori család szemében Jézus áruló. Valószínűleg József korán meghalt – ezért nem olvasunk az apjáról működésének ideje alatt. Ha ez így van, Jézusnak elsőszülöttként gondoskodnia kellene a családjáról. De Jézus elköltözik Názáretből, magára hagyva az anyját és a testvéreit. Ezzel megtagadja a családja iránti kötelességeit. Nem csak hogy nem viszi tovább apja szakmáját, elhívása ideje alatt nem dolgozik, szüleit nem támogatja. Mi több, nincs írástudói képzettsége, és mégis annak adja ki magát. A családja megpróbálja megmenteni: Jézus olyan botrányosan viselkedik, hogy azt kell rá mondani, megőrült. Ha ezt Jézus elismerné, visszatérhetne a falujába, és visszafogadnák: ebben az esetben azonban örökre rajta maradna a bolondság bélyege. Jézus azonban megtagadja őket: a körülötte ülőket nevezi saját anyjának és testvéreinek.

Ez a Jézus megy vissza prédikálni Názáretbe. Csoda, hogy nem tud ott csodát tenni? Csoda is meg nem is. Ösztöneinkkel a názáretiekkel értenénk egyet. De hát mivel Jézusról van szó, úgy vagyunk vele, neki lehet. Azonnal mentegetni kezdjük: „persze a vak családja nem látta a különleges elhívását!” „Nyilván ott kellett hagyja a családot, Jézusnak csak Isten parancsolhatott, a szülei nem!” „Jól tette, hogy elment, csak akadályozták volna a küldetésben!” „Legalább megtanultak magukról gondoskodni!”

A megoldás azért nem ennyire egyszerű. Próbálnánk meg Istenre hivatkozva otthagyni a családunkat. Bevonulni kolostorba. Nem elvégezni a kötelességeinket. Felmondani a munkahelyen és adományokból kezdeni élni. Azt hiszem, azt kapnánk, amit Jézus kapott. Tükör ez a történet, ha bele merünk nézni: Jézus egy önjelölt fanatikusnak tűnik, akit senki nem érdekel, csak a saját küldetése. A názáretieknek pedig igazuk van: „Sepregessen a saját háza tájékán először, van neki is mit!” „Szégyentelen, otthagyta az özvegy anyját, és még neki áll feljebb!” „Egy ingyenélő szökevény ne beszéljen nekem, aki állom a sarat a családomban, és tisztességgel keresem a kenyerem!” „Mit képzel ez magáról: hogy próféta?!”

Csakhogy a bibliai történet azt állítja, Jézusnak van igaza. És itt dől el minden. Ha tudok hittel tekinteni Jézusra, akkor megérthetem a nehezen megérthető áldozatát. De a hitet akarni kell. Az nem jön csak úgy. Nem száll meg, nem kerít hatalmába. Vágyni kell valami többet látni. A názáretiek csak egy dologra vágynak. Hogy a megérkezett tékozló fiú kérjen bocsánatot, felejtse el a bolondságot, amit kitalált, kezdjen el dolgozni, és térjen vissza minden a régi kerékvágásba. Jézus azonban megtagadja ezt a szerepet – valami magasabbrendű érdekében. Prófétának nevezi magát: különleges isteni elhívás birtokosának. Nehéz ezt megemészteni. Hajlamosak vagyunk ezen a dilemmán gyorsan túllépni, akik már az evangéliumok és az egyházi hagyomány sodrában állunk. De ha ránk azt mondanák, amit Jézusra, elkötelezett hívőkként: „Falánk, és részeges ember, vámszedők és bűnösök barátja”, vajon lenne-e erőnk ezt megemészteni? Ahhoz helyére kell tenni mindent. Saját előítéleteinket, Jézusról alkotott nézeteinket, és elfogadni a szomorú tényt, hogy senki nem lehet próféta a saját hazájában.