Ez kisebb ugyan minden magnál, de amikor felnő, nagyobb minden veteménynél, és fává lesz, úgyhogy eljönnek az égi madarak, és fészket raknak ágai között.” (32)

Elfáradunk. Sokszor egészen a kimerülésig. A mókuskerékből kiszállni nem könnyű. Nem egy kollégát hallottam azt mondani, hiába akar elmenni szabadságra, nem teheti meg. A munkája annyira lefoglalja, hogy nem ér rá másra.

A páros példázat ebbe a helyzetbe beszél bele. Egyfelől felhívás, másfelől bíztatás. Azért felhívás, mert azoknak, akik Isten Országáért dolgoznak, könnyen a szolgálat csapdájába esnek. Ennek a nyakatekert logikája valójában egyszerű, és legalább ennyire veszélyes. Ez a következő: Isten a leghatalmasabb. Ő az Úr. Ez az Isten világot teremtett, és végrehajtotta az embernek lehetetlen feladatot, megmentett az illúziók csapdájából, elszámolta a bűneimet és nem kért érte jóvátételt. Önmaga intézte el azt, amire én nem lennék képes. De jó kálvinista módjára azért bekapcsol egy reflex. Igen, de ezért hálával tartozom. És bár nem vagyok arra képes, amire Ő, minden erőmet illik beletenni a viszonzásba – kifulladásig. Ugyan nem valljuk, hogy az Istenért végzett szolgálat beszámít, mégis úgy teszünk, mintha az Úr húzná a strigulákat. És ebben van valami mélységesen önző. Valamilyen kölcsönös játék, amiben visszafordul az ingyen kegyelem, és nem kiérdemelt, de megszolgálandó kegyelemmé válik, amiért extra jutalom jár. Az Úr ebben a szemléletben mégiscsak követel. Ingyen van a kegyelem, de ezzel elkötelez, szolgájává tesz. Az életemet várja. Viszont, ha követel, nekem is lehetnek igényeim. Az, hogy a számok is igazoljanak – legyenek megtérők. Hogy növekedés legyen, lelkileg, egy gyülekezet vagy más közösség szintjén. Hogy az Úr áldása kísérjen. A kegyelem kevéssé válik – az ego vagy félelemből szolgál kifulladásig, vagy azt diktálja, legyek naggyá az Úr szolgájaként. Prédikálhassak stadionokban, fogyjanak a könyveim, ismerjenek el, kerüljek a hatalom közelébe.

Mindezzel egy bizonyos szintig nincs probléma. Főleg akkor, ha őszintén játsszuk ezt a játékot. Elismerve, hogy szükségünk van a sikerre. Hogy a pénz boldogít. Hogy nem akarunk egy láncszem lenni a gépezetben, hanem mi akarunk lenni a főtengely. És olvasható a mustármag és a kovász példázata így is: a kicsi hatalmassá nő majd! A kis hitemből hatalmas lesz! A láthatatlan munka engem túlnövő eredménnyel kecsegtet. Híres leszek! Leszek valaki az Isten kezében… és ebben a mondatban érek el megint magamhoz. Én. Leszek. Valaki.

Csakhogy ezek a példázatok lehűtenek. Elég radikálisan. A mustármag jelentéktelen. De növekedéséért semmit nem tehetek. Nélkülem lesz fává. A kovászt ugyan én keverem, de nem én kelesztem – kel magától. 3 mérce liszt majdnem 40 kiló. Még ezt is megkeleszti egy kis adag. De nem én. Ahogy egy virág növekedését nem tudom befolyásolni, úgy az Isten Országa eseményeit sem. Történik. Rajtam és rajtad keresztül is – de nem mi szabjuk meg, hogyan.

Ez megdöbbentő lehet, de szerintem inkább felszabadító. És pontosan itt bújik meg a bíztató üzenet. Van, amiért nem én felelek. Az eredményért semmiképpen. Isten Országa nő. Ha megtettem a dolgomat, növekszik. Így, vagy úgy, most, vagy később. Nem tudom, hogyan. Több nem bízatott rám, csak az, ami. Az idő és az alkalom nem. A „Messiás-komplexus” egy veszélyes keresztyén betegség, főleg, ha az ego mozgatja. Ezt segít levetkőzni, ha naponta meditálunk a két példázaton, újra és újra ismételve, bevésve a mondatokat: NEM vagyok felelős, csak a magam dolgáért, azért, hogy azt tisztességgel tegyem. Senkit nem kell megváltanom, megmentenem. Az Isten Országa az Isten dolga. Az enyém a tisztességes munka.

Nekem az a történet volt megdöbbentő, amit egy lelkészről hallottam, még a rendszerváltás előttről. Kis falu – több település persze mellette – ahol összesen harmincan laktak. A pásztornak egyetlen dolga volt: eltemetni a nyáját. És ő megtette. Hol növekedett az Isten Országa? Hol volt gyarapodás? Látszólag sehol. Emberileg ez volt a legnagyobb kudarc, amit egy lelkész átélhet. Lakatot tenni egy templom ajtajára. Mit nyert ő ezzel? Hol volt a megelégedése? Hol a megérdemelt bér a munkáért? Jeremiás jut eszembe. A keserű próféta. Tiltakozik, lázad, de teszi a dolgát. Az Isten Országáért.

De ha más nem, akkor mi adatik? A tudat: kicsi a bors, de erős. Az Isten Országa megvalósul. A győztes oldalon állok, ha nem is látom az eredményt. És ha őszintén teszem, amit teszek, Isten szeretete végig beborít.