"Hadd nőjön együtt mind a kettő az aratásig,..." (30)

Antonie de Saint-Exupéry valamelyik imádságában szerepel egy meglepő mondat: „Uram, óvj meg attól, hogy azt gondoljam, az a természetes, ha minden rendben megy!” Ez azért nagyon bölcs kérés, mivel különbséget tesz a kívánatos és a természetes között. Az lenne kívánatos, hogy ne okozzunk egymásnak sebeket. De az a természetes, hogy nagy csomagokat hozunk magunkkal, szüleinktől, neveltetésünk miatt, iskolai tapasztalatainkról nem is beszélve, amik vagy bezárnak önmagunkba, vagy tüskéket növesztenek rajtunk, hogy megvédhessük magunkat. És mivel sebzettek vagyunk, védekezünk, támadunk, elhárítunk, a szavak mögött más értelmet keresünk, problémákból kihátrálunk, elengedünk. Ezzel pedig sebezni fogunk – ha akarjuk, ha nem. Ez a normális, bár nem akarjuk tudomásul venni.

Konkoly nélküli világra vágyunk, és éppen emiatt szenvedünk. Magas a léc – önmagunkkal és másokkal szemben. Akik a „jó” vagy „helyes” vagy „illő” viselkedés valamilyen ideális formáját várják el a világtól vagy az egyháztól, csalódni fognak. Az ehhez körömszakadtáig ragaszkodókból lesznek az örökös elégedetlenkedők, a mércéhez fel nem érőket lenéző gőgösek, és végül megkeseredettek – akik abban a tudatban halnak meg, hogy nem volt hozzájuk méltó a világ.

Mindez persze nem azt jelenti, hogy nincs ideál. De különbség van aközött, hogy az ideál összeroppant, mivel minden erőt felemészt a megfelelés, és aközött, hogy biztonságos szerető háttérből én választhatom meg, hogy nemesebbé váljak.

A példázatbeli szolgák megdöbbenve mennek a gazdához. De hát te „jót vetettél!” Akkor mit keres benne a gonosz? A példázat szempontjából nem a semmitmondó válasz a lényeg, hiszen a kérdezők is sejtették, hogy ellenséges ember volt az elkövető, hanem maga a kérdés. A felháborodás és megrökönyödés annak szól, hogy nem minden tökéletes. A normális az lenne, ha nem lenne konkoly a búzában. Legszívesebben azt imádkoznánk, hogy az Isten irtson ki minden gonoszságot már a csirájában – hogy meg se tudjon gyökerezni.

A példázat viszont egyértelmű: „Tűrd és fogadd el!” Legelőször is azt, hogy senki sem tökéletes. Ezt gyakorold – ne amiatt, hogy legyen alapod kimagyarázni magad, ha hibázol. Hanem amiatt, mert elvben ugyan tudod, hogy te sem vagy tökéletes, azonban a történeteid valahogy mindig arról szólnak, más milyen ostoba, te viszont az éleslátó igaz. És itt mindig felmented magad, mint aki nem tartozik az ostobák közé. Ahhoz, hogy a világot emberséges szemmel tudd nézni, át kell itasson az a mélységes tudat, hogy a nem normális a normális.

…

A gonosz azonnali kiirtását kérő imádság jogos lenne, ha az isteni logika nem működne másként, mint a miénk. Csakhogy Neki, úgy tűnik, mások az eszközei. Nem távolíttatja el a konkolyt – vár. Ennek nem csak az az oka, hogy a búza is kárt szenvedne az irtás miatt. Hanem van a konkolynak egy fontos tulajdonsága: jelenlétében a búza 20-50%-kal nagyobbra nő. És ez egy másik fontos gondolat ebben a példázatban. Tudjuk, hogy a konkoly mérgező. 3-5 grammnyi lisztje már nyálkahártya-irritációt, fejfájást, görcsöket, keringési zavart, súlyosabb esetben fulladásos halált okozhat. Azonban rossz sosem csak rossz. A rossz segíti a jót a növekedésben. Vagyis minden élettapasztalat nyereség. Minden hiba tanulság. A tapasztalat és tanulság pedig erőt adhat, serkenti a növekedést. Lehet tehát, hogy inkább úgy kellene imádkoznunk: „Urunk, add, hogy észrevegyem, minek a növekedését segíti a konkoly az életemben!”