„Amikor lejött a hegyről, nagy sokaság követte őt, és íme odament egy leprás, leborult előtte, és ezt mondta: Uram, ha akarod, megtisztíthatsz. Jézus kinyújtotta a kezét, megérintette őt, és ezt mondta: Akarom. Tisztulj meg! És azonnal megtisztult a leprától. Ekkor így szólt hozzá Jézus: Vigyázz, senkinek se szólj, hanem menj el, mutasd meg magadat a papnak, és vidd fel az áldozati ajándékot, amelyet Mózes rendelt el, bizonyságul nekik.”

A történetben szereplő leprást nem nevezi néven a Szentírás. Pusztán betegsége szerint ismerhetjük meg. Egy betegség, mely nem csak gyógyíthatatlan állapotára utal, hanem társadalmi kirekesztettségére is. Mint lemoshatatlan bélyeg árválkodik rajta, mely kizárja annak a lehetőségét is, hogy „teljes” vagy „normális” életet élhessen, ahogy bárki más abban a korban. A társadalom perifériájára szorulva, lehetősége sincs, hogy dolgozhasson vagy bármilyen formában a részt vehessen a vallási alkalmakon. Teljes elszakadás a társadalom többi tagjától és Istentől is. Már ebben a földi életben magán viseli a „halálos ítélet” pecsétjét.

Mondhatnánk, hogy hála az égnek ez a mai korban és társadalomban nem fordulhat elő. Nincs kirekesztettség, nincs ilyen pecsét, amely által bárki az élet perifériájára kerülhet. De valóban így van? Elgondolkodtató ez a kérdés mindannyiunk számára.

De miben válik mássá ennek az embernek az élete. Egy találkozás által. Betegsége emberi torzóvá teszi testileg és lelkileg is. Mégis ez által a találkozás által teljes egésszé, testileg-lelkileg gyógyulttá válik. Mint fókuszpont jelenik meg az életében a „volt” és „lett” szembetűnő különbsége között. Nem tehetetlen szereplője csupán, hanem aktív résztvevője a változásnak. Felismeri, megszólítja, és legfőképpen kéri a változást. Azt gondolhatnánk, hogy mennyire egyszerű, mennyire magától érthetődő, hogyha szükségünk van rá kérjünk segítséget. Pedig nem is olyan könnyű feladat. Néha a legnehezebbek közé tartozik, mert van ami megkötöz, ólomsúly láncaival akadályoz, hogy változás történhessen az életünkben. Ilyen lehet a szégyenünk, a fájdalmunk, a sértettségünk és még hosszan sorolhatnánk, amelyek börtöneink falát kövekről kövekre építik fel.

Mi lehet a változás kulcsa? Felismerni azt, aki valóban segíthet, ahogy a leprás felismerte az Úr Jézus Krisztust. Felismeri, hogy ki is Ő, a hatalmát, Őt magát. S nem némának maradni, megszólítani! Sőt ha kell kiáltani Hozzá, s hittel kérni: „Uram, ha akarod megtisztíthatsz!” Mintegy kiáltva lelke legmélyéből: Te vagy az egyetlen, akik segíthetsz rajtam! Nem azon őrlődve, mi lesz: Ha elutasít? Ha nem hall meg? Ha méltatlannak talál? Ha Ő is csak a megbélyegzettet látja bennem? Felismerve hittel kérni az Élet Urát, „… ha akarod…”

Mert nincs elutasítás! A válasz egyértelmű! AKAROM! TISZTULJ MEG!

Köszönjük Úr Jézus Krisztus, hogy bennünket is meg akarsz tisztítani. A mi életünket is meg akarod gyógyítani a maga teljes egészében. Ismersz bennünket, a gondolatainkat, cselekedeteinket, hiányosságainkat, gondjainkat, megpróbáltatásainkat és köszönjük, hogy mindezek ellenére számunkra is hangzik a válasz: Akarom! Ámen