„Ne aggódjatok tehát…” (31)

Vörösbegy és a veréb beszélgetnek
titkairól az emberi életnek.
Vörösbegy kérdez: „Fel nem foghatom,
miért hajszolják magukat úgy agyon
az emberek! Van bajuk, gondjuk annyi,
nincs idejük örülni, hálát adni!
Pedig az élet oly szép valami!
Meg tudod ezt a kérdést oldani?”

„Sajnos nem lelek nyitjára az oknak,
miért küszködnek, gyötrődnek, panaszkodnak,
miért – szól verebecske -, csak azt sejthetem,
nincs oly jó soruk, mint neked, s nekem.
Miránk mennyei Atyánknak van gondja.
Ad eledelt, napsugarat naponta.
Tudja hiányunk, és kész, hogy segítsen.
S úgy látom, nekik ilyen Atyjuk nincsen.”

Megdöbbentő a vers vége. Az aggódás, egy negatív bizonyságtétel a külső szemlélő felé. Amikor aggodalmaskodunk, akkor azzal vádoljuk a szerető Atyát, hogy gyermekei iránt szeretetlen, nem törődik a szükségleteinkkel, nem számíthatunk rá a legalapvetőbb dolgokban sem. Magyarul az aggódás nem más, mint hitetlenség és egy hamis üzenet a keresztyének ajkán. Arra hívattunk, hogy ismertessük meg a világgal a szerető Istent, aki úgy szerette ezt a világot, hogy egyszülött Fiát adta érte, hogy aki hisz benne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen. Arra hívattunk, hogy tanítvánnyá téve minden népeket megtanítsuk nekik a Krisztus szerinti élet áldásaival való élést a gyakorlatban. És ebbe az is beletartozik, hogy komolyan veszem Isten gondviselésének realitását. Ám amikor aggodalmaskodunk, akkor ezzel azt üzenjük a külvilág felé, hogy végül is maradhatsz hitetlen, nem érdemes a mennyei Atya családjához tartozni, nézd meg mennyit gyötrődünk, aggódunk, kétségeskedünk mi is! Mióta holland hittestvéreink megmutatták nekem, hogyan lelkigondozzák a kinti presbiterek a gyülekezet tagjait, még inkább a szívemhez nőtt a Heidelbergi káté. Szorultabb időszakomban az isteni gondviselésről szóló részt egészen személyessé téve szoktam megvallani: A mostani viszontagságomban tűrök, mert lehetne rosszabb is. E boldogságomban hálát adok, mert nem éli át mindenki ezt az örömet. A holnapom pedig, bár ijesztő és rémületes, nem emberek, nem körülmények, hanem az Isten kezedben van. S hiszem, hogy mindezekre szükségem is van Ezek eszközök az Isten kezében az üdvösségem kimunkálásában. Ez a hozzáállás erős bizonyságtétel, hogy én tartozom valakihez, nekem gondviselő jó Atyám van, akinek a kezéből alázattal fogadok jót és rosszat, egészséget, betegséget, gazdagságot, szegénységet, mert ezeken keresztül bizonyítja felém az Ő nagy szeretetét, mert a próbák idején látszik csak igazán, mennyire gondja van rám. Testvér, mit üzen a te életed? Bátorítod a körülötted élőket, hogy fogadják el Krisztust megváltónak, mert aki az övé, arra Ő gondot visel, vagy elijeszted Krisztustól az embereket? De jó lenne, ha életünk azt üzenné: Ne aggodalmaskodjál, nézz Jézusodra fel! Ő megsegít és táplál, gondot rád Ő visel. Dicső király, az ég és föld Ura.” S bárcsak jönne rá a válasz: „Szívem, tiéd, légy annak is Ura!”

Atyám! Örök életünk is kevés ahhoz, hogy hálát adjunk gondviselő szeretetedért. Olyan jó tudni azt, hogy kezedben van az életünk! Bocsáss meg, hogy míg ez a világ epekedve várja az Isten fiainak a megnyilvánulásait, tőlünk sokszor hitetlenséget és aggódást tapasztalnak. Gyógyítsd ki ebből a mi életünket, hitünket, hadd legyünk öröm mondók, békekövetek minden élethelyzetben, Krisztus Urunk tanítása szerint, a Szentlélek ereje által, a te dicsőségedre, Atyánk. Ámen.