A filadelfiai gyülekezet angyalának írd meg: ezt mondja a Szent, az Igaz, akinél Dávid kulcsa van, és amit kinyit, senki nem zárja be, és amit bezár, senki nem nyitja ki: Tudok cselekedeteidről. Íme, nyitott ajtót adtam eléd, amelyet senki sem zárhat be, mert bár kevés erőd van, mégis megtartottad az én igémet, és nem tagadtad meg az én nevemet. Íme, neked adok némelyeket a Sátán zsinagógájából, azok közül, akik zsidóknak mondják magukat, pedig nem azok, hanem hazudnak: íme, elhozom őket, hogy leboruljanak a te lábad előtt, és megtudják, hogy én szeretlek téged. Mivel megtartottad állhatatosságra intő beszédemet, én is megtartalak téged a kísértés órájában, amely el fog jönni az egész világra, hogy megkísértse azokat, akik a földön laknak. Eljövök hamar: tartsd meg, amid van, hogy senki el ne vegye koronádat. Aki győz, azt oszloppá teszem az én Istenem templomában, és ott marad örökké, felírom rá az én Istenem nevét és az én Istenem városának, az új Jeruzsálemnek a nevét, amely a mennyből száll alá az én Istenemtől, és az én új nevemet. Akinek van füle, hallja meg, amit a Lélek mond a gyülekezeteknek! Jel 3,7–13

Egyszer egy király a legvitézebb és leghűségesebb, sokra tartott vitézének megparancsolta, hogy őrizzen meg egy virágzó rózsabimbót. A hadsereg elvonult, a lovag egyedül maradt, de a csatának a zaja, a kürtök szava messzire elért hozzá. Húzta, vonzotta valami a csatába, segíteni akart ő is lovagtársainak, de maradnia kellett, mert ez volt a parancs: őriznie kellett a rózsatövet. Már este volt, amikor elhalt a csatazaj. Hajnalban azután megérkezett a király. Én megőrzött lovagom – mondta a uralkodó. Vajon melyik őrizte meg a másikat? A lovag a rózsát, vagy a rózsa a lovagot?

Isten szava megtart bennünket.

Nem Istennek van szüksége a mi imádságunkra, hogy tudja, hogy mi van velünk és mi van bennünk, hanem nekünk van szükségünk arra, hogy végiggondoljunk életünket, gondjainkat, lehetőségeinket, napunkat Isten jelenlétében. Hogy megérezzük, nem vagyunk egyedül, hanem szavaink összekapcsolnak minket a mennyel.

Nem Istennek van szüksége hálaadásra és dicséretre, mintha Ő valami kicsinyes uralkodó lenne, akinek a hiúságának legyezgetéséhez kell, hogy mi emberek ódákat zengjünk róla, hanem nekünk van erre szükségünk. Hogy hálaadásunkban tudatosítsuk, hogy a gondok mellett mennyi jó dolog is van az életünkben, amelyet ajándékba kaptunk Istentől. Hogy dicséretmondásunkban kimondjuk, hogy ki az a hatalmas Isten, akihez mi tartozunk, akinek a gyermekei vagyunk, akit mi Istenünknek nevezhetünk.

Nem azért nem írhatjuk felül Isten igéjét a magunk igényei szerint, nem azért nem változtathatunk rajta, mert Isten valami ódivatú és konzervatív álláspontot képviselve nem viseli el, hogy amit Ő egyszer kimondott azt megmásítsuk, hanem azért, mert Isten minden igéje a mi életünket munkálja, és az attól való eltérés – bármennyire is tetszetős és hangzatos is – hosszú távon pusztulást szül. A megtartott ige, a dicséret, az imádság minket erősít, minket tart meg.

Ki tart meg kit? Te tartod meg állhatatosan Isten igéjét, szavát, törvényét vagy az állhatatosan megtartott isteni beszéd az, ami megtart téged?

Drága Istenünk! Olyan sokszor elfelejtkezünk arról, hogy mindig a javunkat akarod. Olyan sokszor elbizonytalanodunk és meginog szeretetedbe, hűségedbe, kegyelmedbe vetett bizalmunk. Add Urunk, hogyha eltántorodnánk, visszataláljunk Hozzád. Urunk, ha meginog hitünk, te légy az, aki megtartasz bennünket! Köszönjük, hogy ha mi hűtlenek vagyunk, te akkor is hű maradsz. Ámen