„Gyermekeim…” – 1Jn 2, 18

János első levele afféle intés és buzdítás a gyülekezet számára. Kell is ez az intés és buzdítás, mert Krisztus követői olyanok, mint a kisgyermekek. Mindegy, hogy hány évesek voltak ezek az első keresztyének, akiknek ezt a levelet írták. János számára lélekben mind olyanok, mint a kisgyermekek: “gyermekeim” - szólítja meg János a gyülekezetet. És ez a megszólítás talán passzolna legtöbbünkre is. Hiszen, ha kívülről tudnánk szemlélni magunkat és gyülekezetünket, észrevennénk, hogy olykor mi is olyanok vagyunk, mint az a gyerek, aki ragaszkodik a megszokott környezetéhez. Aki nem érzi jól magát a nyári táborban, mert hiányzik neki az otthon kényelme. Mi büszkék vagyunk az ősi templomainkra, a padokra, amiket már nagyszüleink is koptattak, és ragaszkodunk a több nemzedékre visszanyúló hagyományainkra is. A gyülekezetben óvakodunk mindenféle új dologtól. És sokszor csak azért csináljuk úgy ahogy a gyülekezeti dolgainkat, mert már régen is így csinálták az elődeink.

Egy történet szerint egy régi patinás gyülekezetbe kerül egy fiatal lelkipásztor. Az első istentiszteletet úgy tartja, ahogyan azt tanították neki. De nagy megdöbbenésére az imádsághoz a gyülekezete egyik fele feláll, a másik fele viszont ülve marad és úgy akar imádkozni. De a lelkész nem tudja elkezdeni az imát, mert akik felálltak, azok elkezdenek kiabálni az ülve maradtakkal, hogy álljanak már fel, nem lehetnek ennyire tiszteletlenek. Az ülve maradtak pedig visszakiabálnak a nagy templomban az állókra, hogy az Isten nem azért hallgatja meg az imánkat, mert felálltunk. A fiatal lelkész teljesen magába zuhan, nem tudja mit kezdjen a helyzettel, mert ez van minden vasárnap a templomban. Megy a vitatkozás és a kiabálás. Felkeresi hát az idős lelkészt, aki korábban ott szolgált. A 99 éves nyugdíjas lelkipásztor egy idősek otthonában tengeti napjait. A fiatal kollégája megkérdezi tőle, hogy régen mi volt a szokás a gyülekezetben: az imádságnál állt a gyülekezet? Az idős, picit szenilis lelkész gondolkozik, majd mondja: nem, nem, nem ez volt a szokás. “Akkor imádság közben ültek az emberek?” - kérdezi lelkesen a fiatal lelkész. “Nem, nem, nem ez volt a szokás” - mondja lassan az idős kolléga. A fiatal lelkészből kifakad a panasz: “Hát én ezt egyszerűen nem értem, teljes káosz van az istentiszteleten. A gyülekezet egyik fele áll, a másik fele ül és egymással kiabálnak.” Erre az idős pap, mint aki visszanyerte az emlékezetét: “igen, gyermekem, ez volt a szokás régen is!”

János apostol a levelében nem arra akar buzdítani, hogy a régi szokásokhoz ragaszkodjunk. Ha így tették volna az első keresztyének, akkor megmaradtak volna zsidóknak. János arra akar buzdítani, hogy az igazságban maradjunk meg. Abban az igazságban, amit ránk hagytak az apostolok: hogy az Isten úgy szerette ezt a világot, hogy az Ő egyszülött Fiát adta érte. És ezért lehetünk mi is Isten gyermekei.

Imádság: Áldunk és magasztalunk Urunk Istenünk, mert te utána mész az eltévelyedett lelkeknek és szólsz hozzájuk. Hozzánk is szóltál ezen az ősi Igén keresztül. Lelked által most is hívsz minket. Te látod tévelygéseinket, botladozásainkat. Azt, hogy gyakran olyanok vagyunk, mint a kisgyermekek, akik vagy félnek az újtól és ragaszkodnak a régihez, a megszokotthoz, és nem mernek elindulni még akkor sem, ha az út tehozzád visz. Máskor pedig lelkesen ugranak az újszerű dolgok felé, még akkor is, ha az nem hozzád visz. Kérünk Téged, adj nekünk mindenkor kellő bölcsességet, hogy meghaltjuk és megértsük a Te útmutatásodat. Hogy ebben a földi vándorlásban is meg tudjunk maradni Tebenned és hátra tudjuk hagyni azokat a régi és megszokott dolgokat, amik nem Tetőled valók. Segíts Lelked által, hogy amit kezdettől fogva hallottunk és amiről bizonyságot tettek oly sokan, az megmaradjon mibennünk és így mi is Tebenned. Ámen.