“A hetedik napon pedig az történt, hogy pirkadatkor fölkeltek, és a szokott módon megkerülték a várost, most azonban hétszer. Csak ezen a napon kerülték meg hétszer a várost. Amikor hetedszer fújták meg a papok a kürtöket, ezt mondta Józsué a népnek: Kiáltsatok, mert nektek adja az Úr a várost! Átok terhe alatt ki kell irtani a várost, az Úré az mindenestül! Csak a parázna Ráháb maradjon életben mindazokkal együtt, akik a házában vannak, mert elrejtette a követeket, akiket kiküldtünk.(...) A várost pedig mindenestül fölperzselték. Csak az ezüstöt és az aranyat meg a réz- és vastárgyakat tették az Úr házának a kincstárába. A parázna Ráhábot, apja háza népét és minden hozzátartozóját azonban életben hagyta Józsué. Letelepedett Izráelben, és ott él mind a mai napig, mert elrejtette a követeket, akiket Jerikóba küldött kémkedni Józsué.” Józsué 6,15-17.24-25.

Jerikó elfoglalása az egyik legnagyobb csoda, amit Izrael átélhetett, mikor Isten nekik adta az ígéret földjét. Jerikó, a fallal körülvett, megerősített város, benne a környék összes sátorlakó népe, akik oda menekültek a fenyegetés elől. Olyan várost képzeljünk el, amit, amikor 40 évvel azelőtt aMózes kémei megláttak, annyira inukba szállt a bátorságuk, hogy elpártoltak Istentől, olyannyira, hogy emiatt kellett annak a generációnak a pusztában elpusztulnia, hogy csak a következő generáció láthassa meg Isten csodáit.

Nem volt nekik semmilyen faltörő fegyverük, de ha lett volna, akkor sem volt ostromra kiképzett hadvezérük, nem volt olyan képzett katonaságuk, akik egy fallal körülvett város ostromát le tudták volna vezényelni vagy végre tudták volna hajtani. Gyakorlatilag semmi másuk nem volt, mint a puszta kezük, benne néhány egyszerű kézifegyver, és a hitük, hogy Isten megígérte. De ez elég volt. Elég volt, mert volt bennük engedelmes szív is.

A feladat mindössze az volt, hogy engedelmeskedjenek mindennek maradéktalanul, amit Isten Józsuénak megparancsol, legyen az bármilyen értelmetlen is. Ezért az egész hadinép 6 napon át minden nap megkerülte Jerikót, ütemre menetelve, de egyébként teljes csendben. Aztán jött a hetedik nap. Akkor már nem egyszer, hanem egymás után hétszer kerülték meg, és hetedjére hatalmas kiáltozásban törtek ki, és szemtanúi lehettek annak, hogy amit Isten megígért, azt Ő meg is tudja tenni: Jerikó, a félelmetes erőd falai leomlottak.

A következő feladat az volt, hogy maradéktalanul irtsanak ki és pusztítsanak el mindent, amit odabent találnak. Miért? Azért, mert ha csak és kizárólag Isten volt, aki ezt a győzelmet elérte, akkor csak és kizárólag Istené lehet a zsákmány is. Egyszerűen nem lenne fair, ha élelmes emberek jól meggazdagodnának az egyedül Isten munkája árán elért eredményekből. Ezért nem vihetett haza senki semmit. Sem haszonállatot, sem kincset, sem rabszolgákat. Minden az Istené, tehát szent. Csak a kincseket nem pusztították el: azt vitték Isten hajlékába. A többi, minden, ami Jerikó falain belül volt, tűzben égett el. Kivéve Ráháb és családja.

Volt egy kivétel, amire a kémek ígéretet tettek, és Józsué, meg az egész nép, sőt Isten is elfogadta: Ráháb meg fog menekülni. Miért? Mert kérte! Megmentette az izraeli kémeket, és valóban sokat kockáztatott ezzel, mert ha a király megtudja, biztosan halállal lakolt volna. De Ráhábnak a lelke üdvössége ennél is fontosabb volt. Ő oda akart tartozni - ahhoz az Istenhez, aki kettéválasztotta a Jordánt, és ahhoz a néphez, aki ezt az Isten követi ahol megtanulhatja, hogyan kell. Isten pedig megengedte neki!

Nem olvasunk az Ószövetségben tömeges megtérésekről. De néhány esetről igen: Ráháb volt az egyik, sok száz évvel előtte Támár, 2 generáció múlva pedig Ruth, akik szintén sokat kockáztattak, hogy Isten népében helyet kaphassanak. Mivel pedig ez nekik ennyire fontos volt, a nevük szerepel az Újszövetségben is: mindhárman szerepelnek Jézus családfájában, a Máté evangéliuma 1. fejezetében, jelezve azt, hogy Isten ígéretei érvényesek mindenkire, aki szeretne a szövetségébe tartozni, kortól, nemtől, előzményektől függetlenül.