"Ezeket azért mondom nektek, hogy meg ne botránkozzatok. A zsinagógákból kizárnak titeket, sőt eljön az óra, amikor mindaz, aki megöl titeket, azt hiszi, hogy Istennek tetsző szolgálatot végez; és mindezt azért teszik, mert nem ismerték meg sem az Atyát, sem engem. Ezeket pedig azért mondom nektek, hogy amikor eljön ez az óra, emlékezzetek rá: én megmondtam nektek."

„Isten nevében!” – hányszor hangzott vajon el ez a mondat a történelem során? Hányszor volt hivatva alátámasztani az ezt kiáltók tetteit? Máglyák mellett, titkos döntések során, exkommunikációk (kiközösítések) alkalmával, csatakiáltásokban és megszámlálhatatlan más alkalommal. Hányszor próbálták ezzel igazolni a mások életével játszó hatalom döntéseit, a saját, önző, sokszor anyagi érdekek érvényesítését, a megalkuvás nyomorúságát, nyilvánvaló hazugságokat, rágalmakat.

Jézus előre figyelmeztette az övéit a világból feléjük áradó gyűlöletre is, erről beszélt tegnapi igénk, de nem hallgatta el azt sem, hogy tanítványait belülről is, a magát Isten népének nevező közegből is fogja támadás érni. Ebben az igeszakaszban Jézus arról szól, hogy a hivatalos zsidó közösségekből, a zsinagógai közösségekből kizárják majd követőit, arra az Atyára hivatkozva, akit pedig Jézus jelentett ki.

A legérdekesebb, a legelgondolkodtatóbb mondat ez: „aki megöl titeket, azt hiszi, hogy Istennek tetsző szolgálatot végez.” Pál apostol juthat az eszünkbe, aki így vallott az emberek előtt: „E tanítás követőit ( ti.: Jézus követőit) halálra üldöztem, megkötöztem, és börtönbe juttattam férfiakat és nőket is.” (ApCsel 22,4) „És a zsidó hithűségben sok kortársamat felülmúltam népem körében, minthogy fölöttébb buzgó rajongója voltam atyáim hagyományainak.” (Gal 1,14)

Ez a páli önértelmezés elárul egy fontos dolgot. Azt mondja az apostol, hogy buzgó rajongója volt atyái hagyományainak. Amikor nem az a lényeg, nem az áll a középpontban, hogy mit diktál a Krisztus-ismeret, a megértett ige, az imádságban elkért döntés és út („mert nem ismerték meg sem az Atyát, sem engem” – mondja Jézus), hanem valami más, akkor elkerülhetetlen az összeütközés.

Ez a más, ez sok minden lehet. Pálnál a hagyomány, de lehet a „szép rend” érdekében is tönkretenni másokat, csak a rendszer működjön, lehet a jussként járó hatalom, bármilyen önző előny, de akár a túlélés kétségbeesett próbálkozása is. Amikor a fókusz, Krisztus elveszik, akkor „eljön az óra”, aminek nem szabadna eljönnie.

Milyen az ember, ilyenkor legalizálja önmaga felé is, és kifelé is, hogy ez az Istennek tetsző. Még el is hiszi, hogy elkerülje az igazi szembenézést. Nem csak a közvetlenül Krisztus utáni keresztyénüldözések idején volt ez így, nem csak a diktatúrák idején, hanem ott van ez a ma egyházában is, és a mi életünkben is.

Amikor a nekem tetszőt akarom Istennek tetszőnek hinni, láttatni, mutatni. Vagy a saját érdekemet. Vagy egyházam „javáért” való munkálkodásomban elveszítem Krisztus javát, a tanítványság javát.

Csak az Atyának és Krisztusnak az igaz ismeretéből, ehhez az ismerethez való hűségből fakadnak áldások. E nélkül tévútra jut minden buzgóság, rombolni fog, nem építeni. Erről szól a mai napi ige.

„Szent igédet vallanom, adjad tisztán, homály nélkül!” (662. dicséret)