„Ahogyan engem szeretett az Atya, úgy szeretlek én is titeket: maradjatok meg az én szeretetemben! Ha parancsolataimat megtartjátok, megmaradtok a szeretetemben, ahogyan én mindig megtartottam az én Atyám parancsolatait, és megmaradok az ő szeretetében. Ezeket azért mondom nektek, hogy az én örömöm legyen bennetek, és örömötök teljes legyen.” (9-11)

Folytatódik Jézus búcsúbeszéde. A mi Urunk szeretetről és örömről beszél a tanítványainak. De milyen szeretetről és milyen örömről? Ahhoz, hogy jól értsük, kell egy kicsit „nyelvtanozni”. „Maradjatok meg az én szeretetemben!” Nem egyértelmű itt, hogy az „én szeretetem” a birtokos eset milyen fajtája: genitivus objectivus vagy genitivus subiectivus? Tárgyi vagy alanyi? Mielőtt túlságosan okoskodónak és grammatikai rébuszokban beszélőnek bélyegezne az olvasó, csupán arra a kérdésre keresem a választ, hogy itt arról van-e szó, hogy a tanítványok maradjanak meg abban, hogy ők szeretik Jézust, vagy arról, hogy maradjanak meg abban, hogy Jézus szereti őket? „Az én szeretetemben” kifejezést mindkét módon érthetjük. Dönteni a szövegkörnyezet segít.

Jézus azt mondja az övéinek, hogy „úgy szeretlek én is titeket”, ahogyan az Atya is szerette Jézust. Ebben kell megmaradni a tanítványoknak tehát, abban hogy Jézus szereti őket. Itt a Jézusban a tanítványok iránt meglévő szeretetről van tehát szó (genitivus subiectivus). A Szentírás református fordításaiban a 9. vers kettőspontja is ezt jelzi.

Azért tartottam fontosnak ezt tisztázni, mert az az értelmezés itt kevés, hogy szeressük Jézust. Az emberi szeretet, legyen az akár rajongásig menő, képes eltéveszteni a lényeget. A mi Jézus iránti szeretetünk csupán válasz arra a szeretetre, amit Jézustól kaptunk. Nem az üdvözít, hanem az a szeretet üdvözít, amit a mi Urunk megmutatott irántunk a golgotai kereszten. És ebben az üdvözítő, örök életet adó szeretetben akkor maradunk meg, ha az Ő parancsolatait megtartjuk (10.v.). Ez az igazán nehéz.

Életünk örömeiért, áldásaiért, a próbáinkból való szabadulásokért könnyen adjuk válaszként Felé szeretetünket. Bizonyságokként éljük meg, hogy ott vagyunk szeretetében. De az Ige figyelmeztet, hogy más fokmérője is van mindennek. „Ha parancsolataimat megtartjátok” – ez az igazi bizonysága annak, hogy Jézus szeretetében vagyunk. Az Ő szeretete ebben mutatkozik meg, „arról fogja megtudni mindenki, hogy az én tanítványaim vagytok” (Jn 13,35). Mert a megváltás nyomán, a Krisztusban bűnbocsánatot nyert, hitben megújult élet: Jézus akaratát követő élet. „Isten kegyelmét hiábavalóvá ne tegyétek magatokban” - figyelmeztet a sokak által használt úrvacsorai liturgiánk.

Jézus irántunk való szeretetének gyümölcse abban az életben van jelen, aki megtartja parancsolatait. Erről beszél Igénk. Kár ezt relativizálni, kár azt várni, hogy úgyis kegyelmes a mi Urunk, és végképp nem lehet felcserélni azzal, hogy én szeretem Jézust. Jézus megváltó szeretete rajtam és rajtad kívül is Isten igazsága. Akkor élsz benne és akkor élsz általa, ha parancsolatait megtartod. Ehhez csak a hit, és a Szentlélek adhat erőt.

Mindennek célját pedig úgy fogalmazza meg Jézus, hogy „örömötök teljes legyen”. A tanítványi lét és a megváltott, megigazult élet öröme ez. Ez az öröm Istenhez köt. A Krisztusban való lét öröme. Annak az öröme, hogy hűséges tudtam maradni egy nehéz döntésben is, egy választásban is, nem önző érdek, nem anyagi javak, nem irigység és nem bosszú, nem a saját hasznom kiszolgálása vezérelt, hanem Krisztus megértett akarata. Tettem, szóltam, az Ő dicsősége előtt meghajolva.

Ez az öröm nem keverendő össze emberi vágyaink örömével, a gondtalan élet örömével, a fájdalmakat, nehéz próbákat elkerülő élet örömével. Milyen sokszor gondolja azt az ember, hogy ennyi elég volna! De az a teljes öröm, amiről itt Krisztus beszél, más. Ez a hit öröme, amely nem homályosul el a boldog percek idején sem, és nem törik össze a nehézségek idején sem.

Krisztusban beteljesül a zsoltáros bizonysága: „Megismerteted velem az élet útját, teljes öröm van tenálad, örökké tart a gyönyörűség jobbodon.” (Zsolt 16,11)

„Jézus, téged kereslek, erőt, áldást kérve:
Felebarátaimnak ne legyek terhére!
Tőled való örömöm hadd ragyogjon másra:
Legyek minden embernek gyámolító társa!” (716. dicséret)