Elmondom ezeket nektek, amíg veletek vagyok. A Pártfogó pedig, a Szentlélek, akit az én nevemben küld az Atya, ő megtanít majd titeket mindenre, és eszetekbe juttat mindent, amit én mondtam nektek. Békességet hagyok nektek, az én békességemet adom nektek, de nem úgy adom nektek, ahogyan a világ adja. Ne nyugtalankodjék a ti szívetek, ne is csüggedjen! Hallottátok, hogy én megmondtam nektek: elmegyek, és visszajövök hozzátok. Ha szeretnétek engem, örülnétek, hogy elmegyek az Atyához, mert az Atya nagyobb nálam. Most mondom ezt nektek, mielőtt megtörténik, hogy ha majd megtörténik, higgyetek. Már nem sokat beszélek veletek, mert eljön e világ fejedelme, bár felettem nincs hatalma. A világnak azonban meg kell tudnia, hogy szeretem az Atyát, és úgy cselekszem, ahogyan az Atya parancsolta. Keljetek fel, menjünk el innen! (25-31)

János evangéliumában Jézus búcsúbeszédei között találjuk ezt az igeszakaszt, abban a részben, ahol a Pártfogó – Szentlélek ígéretével találkozunk.

János evangéliuma különös írás. Nem csak az különbözteti meg a többi evangéliumtól, a szinoptikus evangéliumoktól, hogy olyan történetek is szerepelnek benne, Jézusnak olyan szavai, amelyekkel azokban nem találkozunk, hanem az is, hogy két olvasata van. És ez a két olvasat, ez a két értelmezés, ez a két látás explicite, egyértelműen benne van, végigvonul János evangéliumán. Az emberi és a lelki, a hitetlen és a hitbeli látás, a félreértett és a megértett.

Lukácsról például tudjuk, hogy mindennek alaposan utánajárt, és evangéliumában így tudósít Jézusról. De János evangéliuma két világot visz végig egymás mellett: a hitét, aki érti Jézust, és a hitetlenségét, aki rengeteg alkalommal félreérti. Bennünket, az olvasókat pedig megkérdez ezáltal: te hová tartozol, hová akarsz tartozni? Ez igaz a búcsúbeszédeire is.

A 7. részben ezt mondja Jézus: „Már csak rövid ideig vagyok veletek, aztán visszatérek ahhoz, aki küldött. Keresni fogtok, de nem találtok, mert ahol én vagyok, oda ti nem jöhettek.” Erre azok, akik hallgatták őt azt gondolták, hogy biztosan a szórványba élő görögökhöz készül. A hit érti itt is, hogy Ő miről beszél, a hitetlenség nem.

És az Ő megdicsőülésének ideje elérkezik. A búcsúzás ideje, amikor tanítványaihoz szól az utolsó vacsora után, miután megmosta tanítványainak lábát.

Aki búcsúzik, az hátrahagy valamit. A semmi is valami, annak is van üzenete. Aki búcsúzik, hátrahagy maga után emlékeket, esetleg javakat, szellemi örökséget. Van, aki szeretetet és hiányának fájdalmát hagyja maga után, van, aki szeretetlenséget és közönyt. Aki búcsúzik, már nem nagyon tud hozzátenni ahhoz, amit hátrahagy. Akik maradnak, azoknak azzal van dolguk, amit rájuk hagytak. Azt kell megbecsülni vagy lehet eltékozolni, azt kell megköszönni vagy azt kell elfelejteni. A búcsú a múltra fókuszál. Arra, ami mögöttünk van. Arról az útról üzen, ami a múlton át a máig vezetett. Ez az emberi búcsúzás.

Mi maradna Jézusból azoknak a tanítványoknak, akik számára ezt az emberit jelentené csupán a búcsúzás? Maradnának a csodák emlékei és maradnak a bölcs szavak, az Istenről való tanítások. Maradna a múlt, a szép emlékké szelídülésnek és a felejtésnek emberi útja.

De Jézus búcsúja másról szól. A jövőről. Az övéinek a jövőjéről. Mert a legfontosabbak e búcsúzó szavak után következnek: kereszthalála, feltámadása, a Szentlélek eljövetele, az Atyával való örök közössége. ”Most mondom ezt nektek, mielőtt megtörténik, hogy ha majd megtörténik, higgyetek.”

Jézus azt hagyja hátra, ami még előre van. Így a Szentlélek eljövetelének ígéretét. Aki által a búcsúzás után sem a múlt darabja lesz Ő tanítványai életében, hanem élő valóság. Mert a Lélek tanít majd, útbaigazít, mindent eszükbe juttat, Jézus szavainak értőivé teszi őket.

Nekünk is üzenet ez. Lehet a Lélek nélkül tanítványnak lenni? Reformátusnak lenni? Gyülekezetet, egyházat kormányozni? Persze lehet, csak abban nincs Krisztus. Mert a Szentlélek az, aki „megtanít majd titeket mindenre, és eszetekbe juttat mindent, amit én mondtam nektek” – mondja Jézus.

Jézus hátrahagyja az Ő békességét. Amit akkor még igazán nem ismerhettek a tanítványok, amikor ezeket a szavakat elmondta. Ennek a békességnek az egyik fő jellemzője az, hogy „nem úgy adom nektek, ahogyan a világ adja”.

A világ békessége érdekvezérelt és törékeny, mert emberi. Jézus szeretetéből önmagát keresztre adta értünk, helyettem, értem és miattam. Ahogyan Pál apostol mondja: „Isten ugyanis Krisztusban megbékéltette a világot önmagával, úgyhogy nem tulajdonította nekik vétkeiket.” (2Kor 5,19) Ahol a hit, a Szentlélek ajándéka él a szívekben, ott ez a békesség soha össze nem törik. Ez üdvösség és örök élet záloga.

Harmadszor, amit hátrahagy, az az üzenet, hogy „visszajövök hozzátok”. Jézus múlt, jelen és jövő. Minden mindenekben.

A mi földi életünk nem csupán rá való emlékezés, nem szellemi örökségét ápoljuk, hanem a Vele való találkozás bizonyossága alatt telik el. Egy percünk sem telhet úgy, hogy ennek a fénye ne ragyogna ránk, és ne világítaná meg tetteink, cselekedeteink és gondolataink tereit. Ránk ragyog, mert üdvösséget kínál, és ránk világít, akár napfényben járunk, akár sötétben.

Jézus búcsúzása nem valaminek a vége, hanem a kezdete. A Krisztusban való élet kezdete. A hit valósága, ami életünket és üdvösségünket meghatározza, ott kezdődik el: a Golgota felé, a feltámadás felé. Ami igazán döntő és lényeges, az az, amit Tamásnak így mond Jézus: „Mivel látsz engem, hiszel: boldogok, akik nem látnak, és hisznek.” (Jn 20,29)