„aki hisz énbennem, azokat a cselekedeteket, amelyeket én teszek, szintén megteszi, sőt ezeknél nagyobbakat is tesz” (12)

Jogosan húzhatjuk fel a szemöldökünket ennek az igének az olvasása közben, hiszen ha őszinték akarunk lenni, akkor azokat a cselekedeteket, amelyeket Jézus véghez vitt az evangéliumok szerint nemhogy meghaladni, de még utánozni sem vagyunk képesek. Én legalábbis még nem lakattam jól öt kenyérből és két halból ötezer embert. Nem támasztottam fel halott Lázárokat. Nem jártam a vízen sem, és ha ma szembe jönne velem egy habzó szájú megszállott ember, talán futásnak erednék. Hiszünk, hinni szeretnénk Jézusban, de a tettei olyan mérceként magasodnak fölénk, amelyet képtelenek vagyunk teljesíteni. Ha egy lépést hátrébb lépünk, és elengedjük abbéli vágyunkat, hogy csodatevő képességekre tegyünk szert, amik kicsit feldobják „hétköznapi” keresztyénségünket, azt érthetjük meg, hogy minden „természetfeletti” csoda, amelyeket Jézus végbevitt, csak praktikus következményei voltak küldetésének. A Lukács evangéliuma elején saját életprogramját így jelentette be a publikumnak: „Az Úrnak Lelke van énrajtam, mert felkent engem, hogy evangéliumot hirdessek a szegényeknek; azért küldött el, hogy a szabadulást hirdessem a foglyoknak, és a vakoknak szemük megnyílását; hogy szabadon bocsássam a megkínzottakat, és hirdessem az Úr kedves esztendejét.” (Lk 4,18-19) Az egyház, s benne mi, hívők nem kisebb kiváltságot kaptunk, minthogy Jézus életprogramját, és ennek nyomán cselekedeteit folytassuk a világon. Részesei vagyunk a felkenetésének, hogy evangéliumot hirdessünk a szegényeknek, szabadulást a foglyoknak, világosságot adjunk a vakoknak és szabadságot a megkínzottaknak. Az egyház „Christus prolongatus”, „Krisztus meghosszabítása” – mondták a régiek. A kiváltság egyben felelősség is, hiszen többször bizonyulunk Krisztus „elgáncsolóinak” a szegények, vakok, foglyok és megkínzottak előtt, mint hű képviselőinek. A hit és az imádság keretezi ezt a teljesíthetetlennek tűnő jézusi igét. Aki hisz Őbenne, és aki imádságban kéri Őt – az képes megtenni azokat, amiket Ő cselekedett. Hinni és imádkozni egyaránt az alázat lehajlásában lehet. A hívő és imádkozó ember nem önmagában, saját teljesítményében vagy

csodáiban bízik, hanem abban, aki minden gyógyulás és szabadulás forrása. A hívő és imádkozó ember nem önmagában keresi az erőforrásokat, hogy bevégezze a küldetését, hanem abban, aki elküldte őt. „Krisztus meghosszabbítása” csak akkor lehetek ebben az irgalomra és szabadulásra szoruló világban, ha újra és újra benne gyökerezem, rá nézek, és belőle táplálkozom.

Imádság: Jézus, hadd legyek ma a te szád, hogy evangéliumot hirdessek a szegényeknek, és szabadulást a foglyoknak! Jézus, hadd legyek ma a te kezed, aki megnyitja a vakok szemeit és szabadon bocsátja a megkínzottakat! Jézus, hadd legyek ma a te szavad és tetted a világban, ami hirdeti az Úr kedves esztendejét! Ámen.