„Annyi ideje veletek vagyok, és nem ismertél meg engem, Fülöp?” (9)

A János evangéliuma egész tizennegyedik fejezete olyan érzetet kelt az olvasóban, mintha egy interaktív tanórán ülne. Az értetlenkedő tanítványok kérdések sokaságát szegezik Mesterüknek, aki a lehető legegyszerűbb módon próbálja meg számukra előadni az igencsak elvontnak tűnő, magas röptű tananyagot. Az isteni alkalmazkodás pedagógiája áll itt előttünk a maga briliáns módján. A tanítványság a kérdezés rutinját is jelenti. A jó tanítvány nem csak bólogat, helyesel, kritika nélkül elfogadja az „anyagot”, hanem visszakérdez. A jó tanár pedig leereszkedik tanítványai szintjére, hogy még a legbonyolultabb ismereteket is számukra érthető módon adja tovább. Nem véletlen talán az sem, hogy Jézus éppen arról beszél ezekben a versekben, hogy az Atyát csakis Őáltala ismerhetjük meg, hiszen végsősoron Ő és az Atya egyek. Az itt szereplő „ismer” ige több puszta racionális ismeretszerzésnél. Nem tudást, felszínes ismeretséget jelöl, hanem egy bensőséges közösségre épülő személyes kapcsolatot feltételez. Az Atyát nem lehet megismerni, kikutatni, megérteni úgy, mint ahogy a másodfokú egyenlet megoldását elsajátítjuk a felsőbb osztályokban. Őt csak a Krisztusban megvalósuló közösségben ismerhetjük meg. Ha a keresztyénség az Atya és a világ közötti szerelmi történet, akkor mi, akik tárgyai vagyunk ennek az örök szerelemnek, csakis a szerető ismeretben növekedve tudunk egyre közelebb kerülni Hozzá. Istent nem lehet „tudni”, Istent szeretni lehet, és éppen ennek a szeretetnek a mélyülése vezet el bennünket a még közelebbi megismeréshez is. Jézus kérdése Fülöp felé nem szemrehányás, hanem meghívás arra, hogy lássa: az istenismeret útja hosszú folyamat. Nem spórolható ki belőle a személyes bevonódás; gyakran kudarcokba, félreismerésekbe, csalódásokba vagy értetlenségbe botlik az ember. A növekedés kínjait nem lehet megspórolni, de Jézus mindig ott van, hogy az éppen aktuális szükségünk szerint fedje fel előttünk magát és az Atyát. Nem csak a pap, de minden keresztyén ember holtáig tanul. Kérdezhet, kereshet, zörgethet, kutathat. A válasz, a megtalálás, a megnyitás kegyelem.

Imádság: „Ó, mely boldog ember az, Ki téged, élő, igaz Egy Istent megismerhet, És te szent hajlékodban Lélekben, igazságban Dicsérhet és tisztelhet. Ó, mi Istenünk, Adtad e boldogságot nekünk; Adjad, hogy ismerhessünk még jobban, Naponként dicsérhessünk buzgóbban, Szent Lelkedet hozzánk e végre Küldd el segítségre!” (210. dicséret)