„Arról fogja megtudni mindenki, hogy az én tanítványaim vagytok, ha szeretitek egymást.” (35)

A sokat idézett új parancsolat, amelyet Jézus a mai igében a tanítványok szívére helyez, mindannyiunk számára ismerősen cseng: „ahogyan én szerettelek titeket, ti is úgy szeressétek egymást!” Küzdünk ezekkel a szavakkal, hiszen nehéz őket elspiritualizálni, kifogásokat keresve magyarázgatni vagy a józan észnek átengedni őket, hogy így mentesüljünk alóluk. Jézus szeretetet követel tőlünk. Mi pedig újra meg újra elbukunk ebben a követelésben. Félelmetes és arcpirító ez már így is, de a folytatás még inkább, ugyanis a keresztyén közösségeinken belül megélt szeretetünket bizonyíték gyanánt ajánlja a világ figyelmébe. Francis Schaeffer a múlt században így summázta ezt: „Ma Jézus felhatalmazza a világot valamire. Isteni tekintélyével megadja neki a jogot, hogy megítélje, vajon te és én újjászületett keresztények vagyunk-e. Mégpedig annak alapján, hogy látható-e a szeretetünk minden keresztény iránt”. Hadd legyek egészen leegyszerűsítő most. Környezetünket, a tágabb társadalmat, a világot nem érdekli, milyen tantételeket fogalmazunk meg magunknak vagy másoknak. A világot nem érdekli, hogy egy-egy vitás kérdésben kinek adunk igazat, mi a véleményünk. A világot nem érdekli, milyen kultúrát, kontinenst, meg nemzetet megmentő értékekről beszélünk (hangsúlyozom: beszélünk) nekik. A világot egyetlen dolog érdekli: mi, akik keresztyéneknek valljuk magunkat, mi, akik egymás mellett ülünk a templompadokban, egymás mellett dolgozunk, szeretjük-e egymást, ugyanazzal a lelkülettel és szeretettel fordulunk-e egymás felé, amilyennel Jézus fordult mihozzánk. Nyugtalanító kérdések ezek, szeretjük lesöpörni őket az asztalról és rendre másra azzal érvelni, hogy nekünk nem feladatunk udvarolni a világnak, tetszelegni a „kívülállók” felé, vagy figyelembe venni, ki mit gondol rólunk. Ezekkel a hárító és kitérő szemléletünkkel vajon nem éppen szégyenünket akarjuk-e palástolni, megmagyarázni magunknak, hogy végsősoron miért nem olyan nagy baj az, ha megbukunk a szeretet próbáján? Nem csaphatjuk be magunkat. „Mindenki” figyel bennünket, és megítélik, valóban az Ő tanítványai vagyunk-e. Ez az ítélet azonban csak előkészület arra, ami következik, mert ahogyan az egyik középkori teológus fogalmazott: „Mindenek végén, a szeretet mérlegén ítéltetünk meg”.

Imádság: Szerető Istenünk, elbukunk a követésedben, mert elbukunk a szeretetben. Te, aki úgy szeretted ezt a világot, hogy Fiad adtad érte, javítsd ki hibáinkat, erősítsd gyenge és rendetlen szeretetünket, hogy általunk megismerhesse a világ a te önfeláldozó szerelmedet! Ámen.