Ha valaki nekem szolgál, engem kövessen; és ahol én vagyok, ott lesz az én szolgám is; és ha valaki nekem szolgál, azt megbecsüli az Atya." (26)

Megbecsülés. Van olyan? Néha azt érzem lelkészként, hogy ezt tényleg csak a Jó Istentől kapjuk meg, mert olyan világban élünk, ahol a többség nem becsüli meg a másikat, hanem lejáratja, hazugságokat állít, rossz hírét kelti, megjegyzést tesz, amivel kételyt ébreszt becsületessége iránt. Rosszt ezt látni és rossz ebben benne élni. Ilyenkor gondolok arra, hogy nem hiába vonultak ki a világból a remeték és a szerzetesek. Az általuk választott világban nem kellett folytosan ezzel szembesülni.

Amikor az ember az egyháza részéről sem kap megbecsülést, akkor koppan igazán nagyot. Milyen csalódást és szomorúságot okozunk ezzel. Nem kellene ennek így lennie. Nem lesz attól kevesebb az egyik, ha nem akarja földbedöngölni a másikat. Nem lesz attól kevesebb, ha nem ajtóstul megy a házba, hanem előbb kopog az ajtón. Nem lesz attól kevesebb, ha megismeri az ott lakókat, mielőtt el akarja venni a házat. Nem lesz attól kevesebb, ha felpróbálja a cipőt, hogy nem túl nagy-e rá, mielőtt elfogadná és belelépne.

Persze sokan gondolják, hogy micsoda hiúság van abban, ha az ember megbecsülésre vágyik, de ne felejtsük el, hogy enélkül hamar értelmetlennek látja még a keresztyén ember is a munkáját, szolgálatát. Tudnunk kell, hogy amit csinálunk az fontos és számít.

Van, hogy kapunk megbecsülést és ha ebben a kivételes ajándékban van részünk, őrizzük meg jól azokat a szavakat, helyezzük jó mélyre a szívünkbe és dédelgessük, hogy sokáig kitartson a felette érzett öröm. Jól becsüljük meg azokat a munkatársakat, főnököket, közösségeket, gyülekezeti tagokat, testvéreket, akik közlik velünk, mert nincs sok belőlük!

Az Atya dicsőségére élni, ez az egyetlen igazi motivációja az egyházban szolgálóknak. Sosem volt más és nem lehet más.

Megbecsülés. Sokan ígérik és aztán megfeledkeznek róla, saját szavaikat sem becsülve. Jézus ígéri és komolyan is gondolja, ígéri a mai igében a Neki végzett szolgálatért, az Ő követéséért. Ígéri az Atya Isten megbecsülését és azt a helyet, ahol Ő van.

Így kell tehát a szolgálatot végezni, nem emberek tetszésére, hanem az Istenére, Őt dícsőítve vele! Ez az egyetlen megoldás, hogy ne keseredjen bele az ember az egyházban is kapható lebecsülésre!

Könyörüljön az Úr azokon, akik nem becsülik meg a másikat! Nem lenne jó, ha elfelejtenék, hogy egyszer nekik is meg kell állniuk a Jó Isten előtt és akkor nehogy ők részesüljenek a végső és akkor már visszafordíthatatlan lebecsülésben!

Imádság:

"Valóban igazat beszéltek, ti hatalmasok,

és pártatlanul ítélkeztek az emberek fölött?"

"Istenben bízok, ember mit árthat nékem?!"

"Tiszta szívet teremts bennem, Istenem,

és az erős lelket újítsd meg bennem!"

Ámen