“...Uram, ha itt lettél volna...” (21)

Üresség, ránk telepedő sötétség, szívet tépő kétségbeesés és vád. Amikor úgy érezzük, biztos lehetett volna még valamit tenni, biztos nekünk kellett volna még jobban utánajárni, alaposabbnak kellett volna lenni, még számos dolgot meg kellett volna kérdezni, még azt a “csodaszert” is meg kellett volna neki venni. Aztán rájövünk igazából mindent megpróbáltunk, nem rajtunk múlt. Elment, elvesztettük.

Előtte könyörögtünk a Mindenhatóhoz, hogy tartsa köztünk, tartsa még meg nekünk. Utána kérdezzük, vallatjuk, vádoljuk az Istent. Őt, a Mindenhatót, akinek nincs lehetetlen, akinek nincsenek korlátai, aki a Végtelen szeretet és nem értjük, hogy történhetett ez. Mert Ő meg tudta volna akadályozni, ha akarja. Miért hagyott magunkra?

Ha nem segített, akkor nem is tudja micsoda fájdalmat érzünk. Nem tudja milyen ezen a tojáshéj-Földön tojáshéjéletet élni. A költőnővel együtt kérdezhetjük:

“Tudod te milyen a vércukorszint süllyedése? Tudod te, milyen a leukoplákia halvány kicsi foltja növőben? Tudod te, milyen a félelem? A testi kín? A becstelenség? Tudod-e, hány wattos fényerővel tündöklik a gyilkos?

Úsztál folyóban? Ettél citromalmát? Fogtál-e körzőt, téglát, cédulát? Van körmöd? Élő fára vésni véle, kriksz-krakszokat hámló platánra, míg

megy odafönt, megy-megy a délután? Van odaföntöd? Van neked fölötted?”

Milyen nehéz értelmet és vigasztalást találni, amikor egy időre minden meghalt és minden kihűlt bennünk...

Idővel persze rájövünk, azután, hogy megfutottuk emberi megoldásokat kereső, békességet, megnyugvást nem hozó, önmagunkat feleslegesen a teljes kimerülésig fárasztó köreinket, hogy az Úr Isten és mi emberek vagyunk csupán. Mit miért tesz, Ő tudja egyedül. Egy biztos, vádló mondataink ellenére és közepette Ő mindig vígasztal: “Én vagyok a feltámadás és az élet...”

És ekkor elfogynak a kérdéseink...ekkor megadjuk magunkat...ekkor elengedjük képtelen kapaszkodóinkat...

és belegondolunk, hogy igenis tudja milyen ez, hiszen átélte,

és csak annyit tudunk mondani:

Igen, Uram, hiszem...

Igen, Uram, tudom...

Bocsáss meg...

“Egy szót se szóltam.”

Imádság:

Uram, tudom, hogy amikor minden fáj, amikor a lélegzetvétel is nehéz, Te akkor is velem vagy és szólsz, erőt, értelmet, hitet, reményt és jövőt adsz. Mártával együtt mondom, “Uram, én hiszem, hogy te vagy a Krisztus, az Isten Fia." Kérlek segíts kis hitemen! Segíts, hogy ne vegyem le rólad a szemem! Ámen

(Az idézetek Nemes Nagy Ágnes Istenről című verséből vannak.)