„Mégis, amikor Galileába érkezett, befogadták őt azok a galileaiak, akik látták mindazt, amit Jeruzsálemben tett az ünnepen, mivel ők is ott voltak.” (45)

Valahol olvastam, hogy „aki állandóan jeleket és csodákat keres, az Istent a képzeletében egy palackba zárt, saját bejáratú dzsinné változtatja. És amikor Isten nem teljesíti a kívánságát, akkor gyakran teljesen elfordul tőle.”

Eléggé szemléletesnek tartom ezt a mondást arra, hogy megértsük hogyan is fogadták Jézust Galileába való visszatérésekor. Úgy tűnik, hogy van némi ellentmondás a galileaiak viselkedésében, amikor újra találkoznak a jól ismert környékbeli emberrel. Maga Jézus állapítja meg, hogy nincs becsülete a prófétának a saját hazájában, aztán mégis üdvözlik, befogadják a galileaiak. Elutasítás és befogadás egyszerre. Hogy lehet ez? Sokféle kísérletet tettek már írásmagyarázók a probléma feloldására, csak érdekességképp néhány: igazából Jézus hazája Júdea, és ott utasították el; aztán hogy Galileán belül Názáret a haza, és ott elutasították, majd máshol. pl. Kánában befogadták; vagy a mennyország az igazi otthona (ez igaz, de ennek a gondolatnak a logikáját én magam sem értem!).

Az, hogy befogadták egyszerűen a szentíró, János ironikus híradása. A befogadás valójában Jézusnak személyének az elutasítása, viszont a csodatévő honfitársnak az üdvözlése. Igazából csak a csodáira voltak kíváncsiak, amelyeket már láttak Jeruzsálemben azok, akik szintén ott voltak nem olyan régen. A galileaiak keveset törődtek tehát azzal, hogy Jézusnak mi a célja a velük való találkozással. Keveset törődtek a bűnbocsánattal, az evangélium erejével, azzal, hogy lehet abba kapaszkodni és új életet kezdeni, ami már egy értelmet nyert élet. Jézust nem azért tisztelik, aki Ő, hanem azért, amit képes volt megtenni.

De nem így vagyunk oly sokszor mi is? Jézustól valami rendkívüli dolgot várunk. Valami lenyűgözőt, valami harsányat. Jézus azonban nem „csodahitet” akar, hanem újjászületést. Jézus nem a „hű, ez szép volt” hitet akarja, hanem életváltozást kínál. Amikor csak azért szolgáljuk Jézust, hogy valamit haszonként visszakapjunk belőle, vagy azt tesszük, ami igazából nekünk tetszik, akkor nincs igazi hitünk Benne. Mert nem hisszük el, hogy egyedül Ő képes életünket alakítani, a jó irányba vinni. Jézus nem hobbi, nem egy bálvány, amit a polcra tehetünk a többi bálványunk mellé. Jézus életünk megváltoztatására, újjászületésre szólít. Ahogy Nikodémusnak világosan elmondta: „ha valaki nem születik újonnan, nem láthatja meg az Isten országát (Jn 3,3). János azért írja ezt az evangéliumot, hogy valóban higgyünk Jézusban. Ezek a történetek arra indítanak bennünket, hogy őszintén tegyük fel a kérdést: Miért követjük Jézust? – Mert látjuk most is, szinte mindenki üdvözli és tisztelei Jézust. De mi miért fogadjuk el őt valójában? A fő kérdés tulajdonképpen maga a hit.

Az evangéliumi hit nem azt követeli tőlünk, hogy higgyünk a „magunk módján”; és nem is azt kívánja tőlünk, hogy ezt vagy azt a csodát lehetségesnek tartsuk, hanem hogy Jézus Krisztusban higgyünk. Ez az egyetlen, ami kell! De nem egyszerűen arról a hitről van szó, hogy Jézus Krisztus élt, és jó ember volt, érdemes követni és igazat adni neki.

Nem. A hit egészen pontosan azt jelenti, hogy Jézusban az élő Istennel, a menny és a föld teremtőjével van dolgunk. Akiben Isten emberré lett, hogy kimentsen minket az örök életre. Amiben már most reménység szerint részünk van. Ez az egyetlen nagy csoda, amiben hinnünk kell!

Imádság: Megvalljuk, kegyelmes Mennyei Atyánk, hogy oly sokszor csak csodát várunk életünkben, holott a legnagyobb csoda már a mienk, hogy a te megváltott gyermekeid lehetünk Szent Fiadban! Ad, hogy befogadhassuk Őt szívünkbe. Kérünk, hogy Szentlelked ereje által munkáld, hogy mustármagnál is kisebb hitünk növekedni tudjon minden körülmény között. Ámen.