„Jézus ezt mondta nekik: Az én eledelem az, hogy teljesítsem annak akaratát, aki elküldött engem, és bevégezzem az ő munkáját.” (34)

Gondolom sokunkkal előfordult már, hogy egy nagyobb feladat elvégzését annyira fontosnak tartottunk, hogy minden más teljesen háttérbe szorult. Így vált a néhány órás fűnyírás egész napos kerti munkává, a garázs gyors rendezése órákon át tartó lomtalanítássá vagy a vendégvárás megállás nélküli konyhai munkává. Ilyenkor versenyt futottunk az idővel, és semmi más szinte nem számított, csakhogy a feladatot teljesítsük az „ez még belefér” elv alapján. Megesett, hogy annyira belefeledkeztünk a teendőkbe, hogy még enni is elfelejtettünk. Minden más lényegtelenné vált, csak a „munka legyen elvégezve”. Vannak helyzetek, amikor a szükségleteink háttérbe szorulnak, de ezeket a helyzeteket szinte mindig kényszerű lemondásként éljük meg.

Mai Igénkben Jézus meglepő és első hallásra szinte értelmezhetetlen kijelentést tesz tanítványainak. Azt mondja, számára az igazi táplálék az Isten akaratába való belesimulás. Furcsán hangzottak ezek a szavak akkor is. Hisz a készséges tanítványok azért mentek el délben Sikár városába, hogy az utazástól elcsigázott Mesterüknek élelmet szerezzenek. Boldogan és nem üres kézzel térnek vissza, bizonyítva, hogy tudnak rabbijukról gondoskodni. A köszönet helyett azonban tanítást kapnak a meglepődött és minden bizonnyal emiatt kissé csalódott tanítványok. Hisz Jézuson már nem látszódtak a fáradtság és kimerültség jelei. Sőt sokkal inkább erősebb és energikusabb lehetett, mint amikor ott hagyták, hisz a samáriai asszonnyal való beszélgetés feltöltötte. A tanítványok még mindig nem értik Jézus lényét és küldetését, de Isten országának mechanizmusát sem. Ők még nem tudják, hogy aki Isten kincsiből ad, ő maga is valóban gazdaggá válik, aki áldást osztogat, ő maga is áldottá válik. A Példabeszédek könyve ezt így fogalmazza meg: „Az ajándékozó bővelkedik, és aki mást felüdít, maga is felüdül” (Péld 11,25). De ehhez a saját kényszeredett akaratunkat sokszor fel kell adnunk. A munkába és a hétköznapokba belesüppedve nehéz, sőt lehetetlen adni, más szóval szolgálni.

Jézus azért tudott adni, és másokat önmaga elé helyezni, mert teljesen rá tudott hangolódni Isten akaratára. Isten akarata olyan volt számára, mint éhes embernek egy falat kenyér. Vagyis attól lett erős és energikus, ha megtette azt, amit Isten kért Tőle. Nem száj húzogatva, nem kényszeredetten, nem gépiesen, mert a lényéből fakadt. Sőt eladdig tette az Isten akaratát, amíg felhangzott ajkáról az „elvégeztetett”. És ebből lett megváltás, ebből lett neked Életed. Ebből lett neked lehetőség, hogy Te is szabad légy arra, hogy cselekedd Mennyei Atyád akaratát. Természetes, hogy végezzük a feladatainkat. Kitöltjük az időnket valami hasznossal. De mi jelent neked elsősorban Isten akarata? Egy számodra idegen hatalom, amely ellen még mindig lázadsz? Inkább becsukod a Bibliád, ha valami olyat olvasol benne, ami arra sarkall, hogy add fel önmagad? Esetleg a saját elképzeléseidre és akaratodra keresel igazolást, amikor az Igével találkozol?

Vagy tényleg egyszerűen képes vagy ennyit mondani a zsoltárossal: „Taníts akaratod teljesítésére, mert Te vagy Istenem!” (Zsolt 143,10a).

IMÁDSÁG: Mennyei Édesatyánk! Köszönjük, hogy Neked van akaratod, van terved az életünkre nézve. Köszönjük, hogy Szent Fiadban megmutattad a végső akaratod is, hogy azt akarod, hogy üdvösségünk legyen. Kérünk, hogy adj alázatot felismerni nemcsak életünk végcélját, hanem megérteni a Te akaratodat a mindennapjainkban is. Ámen.