“Ezért tehát, testvéreim: mi nem a rabszolganő, hanem a szabad asszony gyermekei vagyunk.” (31)

Régi és új, szolgaság és szabadság, testi és ígéret szerint való. Pál apostol nagyon szeretné, ha az egykori galaták, és azóta minden olvasó megértené, hol a helye a törvénynek abban az új szövetségben, amit Jézus Krisztus szerzett. Minden eszközt megragad, hogy elmagyarázza, és nem riad vissza az allegória vékony jegétől sem, hogy megértesse: aki az ígéret gyermeke, az nem lehet egyszersmind a törvény gyermeke is.

Miért volt ez ennyire fontos? Mert a korabeli ősi gyülekezetekben igenis felmerült, hogy Krisztus kegyelméhez szükség van mózesi törvények maradéktalan megtartására is. Mindig akadtak olyan tagjai ezeknek a közösségeknek, akik - magukat jobbnak tartva a töbieknél - büszkén hirdették, hogy nem csak ismerik, de meg is tartják Mózes törvényeit, nem csak a tíz parancsolatot, hanem a sok egyéb szabályt is. Mindig akadtak, akik úgy vélték, Krisztus nem üdvözítheti azokat, akik nem zsidó, hanem pogány háttérből érkezve nem ismerik, nem cselekszik a törvény szavát. Mindig voltak olyan hangok, melyek azt mondták, hogy Mózes törvényét mindenki számára kötelezővé kellene tenni; enélkül nem is lenne szabad beengedni, pláne nem megkeresztelni senkit a gyülekezetben.

Nekik, és az általuk megtévesztett, megijesztett keresztyéneknek írja Pál: “Mondjátok meg nekem ti, akik a törvény uralma alatt akartok lenni, nem halljátok, mit mond a törvény?” (21.v.)

Aztán pedig leírja Izmael és Izsák esetét. (Ez a történet Mózes első könyve 16. és 21. fejezetében olvasható; és mivel a zsidóságban Mózes öt könyvét együtt “a törvény” néven is szokták említeni, ezért írja Pál, hogy “a törvény mondja”.)

Ábrahámnak Isten megígérte, hogy annyi utódja lesz, mint égen a csillag, megszámlálhatatlanul sokan származnak majd tőle. De évtizedek teltek el, és Ábrahámnak egyetlen gyermeke sem volt. Ekkor született meg Izmael, akinek édesanyja nem Ábrahám felesége, hanem a rabszolgája volt, és akinek a születését emberek, leginkább Sára, Ábrahám felesége akarta. Nem ez volt Isten eredeti terve, de az emberek türelmetlensége, kétségbeesése, kételkedése fordította ebbe az irányba az eseményeket.

Pál ehhez az ígéret beteljesedése előtti, kényszerű és mindenki számára nehéz állapothoz hasonlítja a törvényt, a régi szövetség alapját. Mert kellett valami, amihez az emberek igazodhatnak, kellett valami, ami erőt és menedéket jelent, kellett a reménység a megmaradásra. Ahogyan Ábrahámnak, és főleg a családjának kellett valami, hogy kibírják, míg eljön az ígéret beteljeseülése - ha egyáltalán eljön, hiszen ők nem látták előre, és kezdett meginogni a hitük. Kellett valaki, aki kézzel foghatóan bizonyítja, hogy Isten ígéretei igazak. Kellett, akkor is, ha tudták, hogy Isten nem ezt ígérte, akkor is, ha tudták, hogy ez így nem lesz tökéletes, sőt: tele lesz buktatóval.

De ahogyan Izmael születése nem az volt, amit Isten eredetileg tervezett Ábrahám és családja számára, úgy a törvény sem mindaz, amit Isten eredetileg adni akart az Ő népe számára.

Mert amikor eljött az ígéret beteljesedésének ideje, megszületett Izsák, az ígért gyermek, Ábrahám és Sára közös gyermeke, akire megérte várni, aki letéteményese volt az ígéret folytatásának és Isten áldásának. Amikor pedig eljött Jézus Krisztus, és elhordozta a bűneink, törvényszergésünk, kétségeink és erőltetett félmegoldásaink terhét a kereszten, eljött egy új időszámítás: a kegyelem ideje. Mert aki hiszi, hogy Krisztus vére elég, hogy Isten megbocsásson, aki hiszi, hogy egyedül Krisztus vére miatt Isten elfogad és befogad az üdvözültek közé, annak nincs szüksége tovább a törvényre, mert annak már több és nagyobb hatalom uralja a szívét, mint a törvény hatalma.

Ahogyan pedig Izsák születése után el kellett kergetni Izmaelt, “mert nem örökölhet együtt a rabszolganő fia a szabad asszony fiával,” úgy a törvény sem maradhat ugyanabban az érvényben, mint azelőtt, hogy Krisztus betöltötte volna azt.

“Ezért tehát, testvéreim: mi nem a rabszolganő, hanem a szabad asszony gyermekei vagyunk.” - mondja végül Pál apostol. Mit jelent ez? Hogy minket Isten ígérete szerint Krisztusért üdvözít. Nem a saját jóemberségünkért; nem azért, mert olyan kiválóan megtartjuk a törvényét, hiszen erre senki sem képes, csakis Jézus Krisztus; nem is azért, mert úgy ismerjük magunkat, mint akik megérdemlik Isten kegyelmét, hanem azért, mert Ő megígérte. Azért, mert elküldte Jézust, és mi hisszük, hogy Benne beteljesedett az ígéret. Azért, mert hisszük, hogy Krisztus Isten Fia, a mi Megváltónk, és általa ezek az ígéretek mind ránk is vonatkoznak. Ezért lehetünk Lélek által Izsák módjára az ígéret gyermekei és örökösei mi is.