Mivel pedig fiak vagytok, Isten elküldte Fiának Lelkét a mi szívünkbe, aki ezt kiáltja: „Abbá, Atyám!” Úgyhogy már nem vagy szolga, hanem fiú, ha pedig fiú, akkor Isten akaratából örökös is. (6-7)

Egy történet szerint egy katedrális építésénél a király megbízottja megnézte a munkálatokat. Amikor kiért a helyszínre látta, hogy téglákat pakolnak a munkások. Odament hozzájuk és megkérdezte: mit csinálnak? Az első kicsit mogorván vetette oda a választ: kőműves vagyok, kőműves munkát végzek. A második fáradt hangon mondta, hogy ő most egy falat épít, ezért pakolja egymásra a téglákat. A harmadik ember szintén fáradt volt, de valami derű sugárzott az arcáról és a szavaiból. Kihúzta magát és ünnepélyesen azt válaszolta, hogy ő most katedrálist épít!

Ez a jól ismert történet szépen bemutatja, hogy mennyire másképpen élhetünk meg bizonyos helyzeteket. Mind a három munkás ugyanabban a helyzetben volt. Valószínű, hogy ugyanannyi fizetést kaptak, ugyanannyi időt dolgoztak, mégis nagy különbség volt a hozzáállásukban, a kedvükben, a lelkükben. A különbség abból adódott, hogy miként tekintettek magukra és a feladatukra. Amint meglátja valaki, hogy nem csak napról napra lehet élni, nem csak mindennapi mókuskerék az élet, nem csak letudni kell a munkát, hanem valami nagyobb cél érdekében fáradozik, máris egészen másképpen érzi magát, másképpen éli az életét. Ha érzi valaki milyen értékes a munkája, vagy ha sajátjának érez egy feladatot, akkor lehet, hogy ugyanolyan fárasztó a munka, mégis jobb érzéseket kelt. Ilyenkor nem csak túlélni akarjuk az adott napot, vagy órát, és a minimális erőfeszítéssel akarjuk letudni az éppen előttünk álló feladatot, hanem jobban odafigyelünk a részletekre, alaposabb és minőségibb munkát végzünk, bármiről is legyen szó. Ennél jobb már csak az az eset, ha nem másoknak hozzuk létre az értékeket, hanem sajátunknak tudhatjuk amin fáradozunk.

Pál apostol pont erre emlékezteti az olvasóit. Emlékezteti őket, hogy ők nem szolgák, akiknek kényszerből kell elvégezni azt a feladatot, amit rájuk erőszakoltak. Pál emlékezteti őket, hogy a keresztyén élet nem a kényszer és az egymás vagy saját magunk kizsákmányolása jellemzi, hanem sokkal inkább az, hogy nem szolgák hanem fiak vagyunk, tehát mi vagyunk az örökösök. Mindaz amit teszünk, mindaz amit mondunk, ahogy döntünk ahogy élünk, az nem értelmetlen és hiábavaló, hanem egy nagyobb célt szolgál, Isten tervének a része. Nem szolgák vagyunk, hanem örökösök, Isten gyermekei. Ha így tekintünk magunkra, egészen másképpen fogjuk magunkat érezni. Egészen másképp fogjuk látni a világot. Egészen másképpen fogunk tudni viselkedni. Egészen más hatása lesz az életünknek.

Egészen kivételes példája ennek a hitnek Olofsson Placid atya, aki katolikus papként járta meg a gulág borzalmait. Tíz évnyi munkaszolgálat után berendelték őt társaival együtt és közölték velük, hogy hazaengedik őket. Éppen aláírták a szükséges dokumentumokat, amikor berontott a szobába a munkatábor egyik vezetője és kétségbeesetten panaszkodott, hogy ha ez a hetvenöt magyar hazamegy, akkor ő nem tudja teljesíteni a kiadott termelési mennyiséget. Ebben a pillanatban ez az atya és a társai nem kárörvendve figyelték ennek az igazgatónak a kétségbeesését, hanem megmutatták, mennyivel különbek ők, mint egyszerű szolgák, aminek tekintették őket. Odamentek és tíz évnyi kizsákmányolás, embertelen bánásmód és igazságtalanság után, felajánlották, hogy noha őket hazaengedték, még a kiadott mennyiséget ők megtermelik hat nap alatt, ha nem szolgaként bánnak velük, hanem rendes munkásként. Így mutatták meg ezek az emberek, hogy ők különbek a szolgáknál. Ők örökösök, akik még az ellenségükkel is együtt tudnak érezni, akik nem csak azokkal tesznek jót, akik velük jót tesznek, akik tudják szeretni még az ellenségeiket is. Sokan gondolták erről a döntésről, hogy értelmetlenség volt. Ezeknek az embereknek válasz lehet, amit Olofsson Placid mondott 2007-ben, miszerint “a Szovjetunió tíz évig mindent megtett, hogy tönkretegyen. Én mégis itt vagyok 91 évesen, de hol van a Szovjetunió?”

Isten gyermekei egészen mások, mert az Ő örökségük az Isten országa. Nem azért mert tehetségesebbek, mert erősebbek, egészségesebbek, okosabbak, vagy gazdagabbak. Isten gyermekei abban különböznek, hogy nem csak ebben a világban gondolkodnak, hanem tudják és hiszik, hogy Isten az Ő országát is elkészítette, a mennyet, ahol örökkétartó boldogságban Vele élhetünk, Őt dícsérhetjük és magasztalhatjuk. Sőt! Minden teremtmény felett együtt uralkodhatunk Krisztussal, ahogy a Heidelbergi Káténk is megfogalmazza a 32. kérdésre adott feleletében.

Éppen ezért emlékezzünk Pál szavaira miszerint nem szolgák vagyunk, hanem Isten örökösei, hogy ez adhasson elég türelmet, erőt és bölcsességet ahhoz, hogy a mi mennyei Atyánkhoz méltó életet tudjunk élni.