"…a törvény nevelőnk volt Krisztusig, hogy hit által igazuljunk meg. De miután eljött a hit, többé nem vagyunk a nevelőnek alávetve." (24-25.)

A törvény Krisztusig, ahogyan Pál mondja görögül, a mi paidagógoszunk volt. A paidagógosz olyasvalaki volt, aki vigyázott a gyermekre, gondoskodott róla addig, amíg önállóvá nem vált. A nevelő nem a gyermek szülője és valószínűleg nem is valamelyik családtag volt. Általában egy szolgát, rabszolgát bíztak meg ezzel a feladattal, akinek az volt a dolga, hogy vigyázzon a gyerekekre a szülők helyett, elkísérte őket az iskolába, gondoskodott a biztonságukról, távol tartotta őket a csínytevésektől stb. Sok kultúrában vannak még ilyen emberek, bébiszitterek, au pairek, akik néha a család megbecsült tagjává válnak, miután a gyermekekkel kapcsolatos feladatuk véget ér.

Pál ezzel a képpel Izrael történetének a Mózes kora és a Messiás eljövetele közötti időszakáról beszél. Ezalatt Izrael még gyermek volt, és különleges gondoskodásra szorult. Az a tény, hogy Izraelnek szüksége volt nevelőre gyermekkorában, még nem jelentette azt, hogy a nevelőnek akkor is lesz dolga, miután a gyermek felnőtté vált. Pál azt állítja a levelében, hogy a Messiás eljövetelével Izrael végre Isten felnőtt gyermeke lett. Izrael elérte a felelősségvállalás korát, a megbízhatóság korát. A görögben a „megbízhatóság” szó ugyanaz, mint a „hit”. Pál tehát kijelentheti, hogy a „hit” – ami „hűséget”, „bizalmat”, „hitelességet” és „megbízhatóságot” is jelenthet – az érettségnek a jele, azaz annak, hogy többé nincs szükség a nevelőre. A Messiás hűsége a jele annak, hogy végre itt van egy hiteles izraelita, aki azért jött, hogy beteljesítse Isten ígéreteit. Ha valaki hittel válaszol erre, függetlenül attól, hogy milyen etnikai háttérrel rendelkezik, Isten családjának teljesjogú tagja.

Ezzel még nem azt állítja Pál, hogy a törvény megszűnt, eltűnt, vagy haszontalan. Még mindig itt van, még mindig velünk van, de Krisztusban. A Krisztusban kapott üdvösségben a törvény most már barát, partner, mindig hasznos útmutató az istenfélő élethez.

Ez a szakasz emelkedett szavakkal zárul, amelyek arról szólnak, hogy Krisztusban a nem, a jogi státusz és a nemzetiség régi határmegállapításai eltöröltetnek és kimosódnak a keresztség vizében. Krisztusban és az ő túláradó kegyelmében most olyan egységet és szabadságot élhetünk meg, amelyet korábban el sem tudtunk volna képzelni. Az nevelő már nincs többé, de soha nem lennénk ott, ahol most vagyunk, ha nem lett volna ott ez a gondviselő. Egy bizonyos szempontból azonban mégis velünk van: azért tudunk szeretetben és nagylelkűen bánni egymással az élet azon megkülönböztetésein túlmenően és felülemelkedve, amelyek oly gyakran elválasztják egymástól az embereket, mert bensővé tettük a szeretet törvényét és annak megannyi következményét.

Többé nincs szükségünk arra, hogy megmondják nekünk, hogy tartsuk be a törvényt: Isten éltető Lelke tartja meg nekünk és bennünk a törvényt, és arra ösztönöz bennünket, hogy a Krisztusban kapott üdvösségünkért érzett hálából örömmel kövessük Isten akaratát.