Mert én meghaltam a törvény által a törvénynek, hogy Istennek éljek. Krisztussal együtt keresztre vagyok feszítve: többé tehát nem én élek, hanem Krisztus él bennem; azt az életet pedig, amelyet most testben élek, az Isten Fiában való hitben élem, aki szeretett engem, és önmagát adta értem. (19-20.)

A Pál leveiben található sűrű bekezdések gyakran akkor tárják fel titkukat, ha a zárásuk felől közelítjük meg őket, ahol Pál mindent egyetlen nagy, csúcspontot jelentő kijelentésben foglal össze. Ebben az esetben ez a 19-20. versek. Ez Pál érvelésének a lényege. Az embernek mindent el kell veszítenie, beleértve annak emlékét is, aki korábban volt, és el kell fogadnia egy új identitást, azt hogy az életének ezentúl más lesz az alapja, és meg kell tanulnia élni aszerint.

Pál és Péter arra vonatkozó kérdése, hogy a zsidó és pogány keresztyének egy asztalnál étkezhetnek-e, valójában arról szól, hogy ki Isten igazi Izraelje? Ki Isten igazi népe? Mindenki, aki a Messiáshoz tartozik? Vagy csak a zsidó keresztyének (beleértve a prozelitákat, azaz a zsidóságra áttért pogányokat), akik mellett a pogány keresztyének másodrangú állampolgárok maradnak?

Pál válaszát a legalapvetőbb dologra összpontosítja. Isten igaz Izraelje egyetlen személyből áll: a Messiásból. Ő a hűséges. Ő az igaz izraelita. Ez az identitás alapja Isten népe számára. A kérdés tehát az lesz: ki tartozik a Messiáshoz? Hogyan jut kifejezésre ez az identitás?

Pál erre az egyik leghíresebb hitvallásával válaszol, amit a modern nyugati gondolkodás nehezen érthet meg, és nehezen birkózhat meg vele. Azok, akik a Messiáshoz tartoznak, a Messiásban vannak, így ami igaz rá, az igaz rájuk is. Ennek a logikának a gyökerei a királyról szóló zsidó felfogásban rejlenek. A király képviseli a népét: ami igaz rá, az a népre is igaz. A bekezdés ezt nem kifejti, hanem egyszerűen csak feltételezi. Pál később majd részletesebben visszatér rá. A mondanivalója itt nagyon egyszerű: mindazok, akik „a Messiásban” vannak, ők Isten igaz népe. És ez egyaránt jelenti a pogányokat és a zsidókat is.

Annak érdekében, hogy a lényegre térjen, úgy beszél magáról mint zsidóról, aki keresztyénné lett. Mi zsidók, mondja, még akkor is, ha a szövetséges családba születtünk bele, most nem találjuk igazi identitásunkat mint Isten népe azokban a dolgokban, amelyek megkülönböztetnek másoktól, vagyis a zsidó törvényekben. Ha mi hisszük, hogy Jézus a Messiás, akkor hisszük, hogy a megfeszített Jézus a Messiás. És ha benne vagyunk a megfeszített Jézusban, az azt jelenti, hogy a korábbi identitásunk lényegtelen. El kell felejteni. Többé nem a törvény határoz meg bennünket, vagy annak azok a részletes követelményei, amelyek a zsidókat a pogányokkal szembe állítják: „én meghaltam a törvény által a törvénynek, hogy Istennek éljek…” Meg kell tanulnunk, hogy kik vagyunk.

A Messiás népe vagyunk, aki az ő életével most bennünk munkálkodik. És mivel a központi dolog vele kapcsolatban az ő szeretete és hűsége, az egyetlen központi dolog bennünk, az egyetlen, ami valójában meghatároz bennünket, az szeretetünk és hűségünk, a hit örömteli válasza annak az Istennek, aki elküldte Fiát értünk. Ez a keresztyén identitás lényege.