"És amikor Jakab, Kéfás és János, akiket oszlopoknak tekintenek, felismerték a nekem adott kegyelmet, megállapodásul kezet adtak nekem és Barnabásnak, hogy mi a népekhez menjünk, ők pedig a körülmetéltekhez. Csak azt kérték, hogy emlékezzünk meg a szegényekről; ez az, amit én igyekeztem is megtenni." (9-10.)

Az evangélium ügyéért való közös munka időnként nehézségekkel jár. Lehet, hogy hasonlók a céljaink, de a cél eléréséhez szükséges eszközeink különböznek egymástól. Olykor ezek a különbségek az evangélium olyan alapvetően eltérő értelmezésén alapulnak, ami az utak szétválásához vezet. Néha azonban képesek vagyunk ezeket a különbségeket és eltéréseket egy egységes küldetés és jövőkép szempontjából szemlélni. Valami ilyesmiről számol be Pál ebben a részben.

Nyilvánvaló, hogy Péter és Pál nem ugyanarra helyezte a hangsúlyt a szolgálatban, mivel elsődleges célközönségük más volt (Péter a zsidóknak, Pál pedig a pogányoknak hirdette az evangéliumot). De a jeruzsálemi vezetők elismerték ezeket az eltéréseket mint fontos különbségeket, amelyek szükségesek voltak az evangélium jobb és teljesebb átadásához. Péter és Pál evangéliuma nem két különböző evangélium volt. Pál és Péter között egy egészséges megállapodás született: az egységen belüli sokféleséget ünnepelte. Sem a „lemondás”, sem a „kompromisszum” nem tűnik valósághű leírásának a jeruzsálemi megállapodásnak. Inkább megerősítette a már meglévő egységet Pál evangéliuma és a jeruzsálemi vezetők által hirdetett evangélium között, emellett Pál apostolságát a Péterével egyenrangúnak ismerte el.

Ez a misszió kontextusában felfedezett egység. Az evangélium hirdetésekor adódhatnak olyan feszültségek, amelyek kezdetben a feloldhatatlan különbözőség pillanatainak tűnhetnek, de amelyek, ha tisztelettel és szeretettel sorra vesszük és átbeszéljük őket, az egység, az evangéliumközpontú sokszínűség és a közös bizonyságtétel felé vezethetnek bennünket. Jakabhoz, Péterhez, Jánoshoz, Pálhoz és Barnabáshoz hasonlóan mi is felismerhetjük egymásban a kegyelmet. Péter egy helyen Isten sokféle kegyelme jó sáfárainak nevez minket, (1Pt 4,10) akik e kegyelem felismerésével kezet adhatunk egymásnak (Gal 2,9).

Ez akkor történhet meg, ha a fő dolgot tartjuk szem előtt. Ezt tették a vezetők, amikor közösen felismerték annak fontosságát, hogy továbbra is megemlékezzenek a szegényekről. Ez olyan prioritás volt, amelyet mindegyikük a maga helyén és a maga módján ragadott meg. Jézus Krisztus evangéliumának, a kegyelemből való megigazulásnak a szegényekről való gondoskodás munkájában, a szeretetszolgálatban kell nyilvánvalóvá válnia.

A keresztyén egység nem tévesztendő össze a puszta toleranciával, közömbösséggel vagy a viszályok hiányával. A szeretethez hasonlóan az egység arra vágyik, hogy valamilyen kézzelfogható módon kifejezésre jusson, hogy kölcsönösen egymás élete részévé válunk. Az ebben a szakaszban található sok huzavona, adok kapok és vitatkozás ellenére, és Pál jellegzetesen hosszú, elkalandozó mondatai ellenére megláthatjuk azt, hogyan néz ki, amikor az evangélium hirdetésében elkötelezettek egymás élete részévé válnak. Láthatjuk, hogyan néz ki, amikor Isten részé válik szolgái életének, és amikor ők is részévé válnak Isten életének. Innentől fogva pedig ez határoz meg bennünket, és nem a véleménykülönbségeink.