Csupán ezt hallották: „Aki egykor üldözött minket, most hirdeti azt a hitet, amelyet valamikor pusztított.” (23.)

Szükségünk van történetekre, nem tudunk létezni nélkülük, mert a történetek, amelyeket elmesélünk, a történetek, amelyeket meghallgatunk, a történetek, amelyekbe bevonódunk, alakítják azt, hogy kik vagyunk, miközben mi is alakítjuk a történeteket, és ezzel együtt a történetek alakítják a világunkat, rossz és jó értelemben egyaránt.

A tündérmesékkel ellentétben a Biblia történetei nem úgy kezdődnek, hogy „Egyszer volt, hol nem volt...”, és nem úgy végződnek, hogy „Boldogan éltek, amíg meg nem haltak.” A bibliai történeteket – mint minden, valóságos emberi történetet – gyakran a következő szavak határozzák meg: „de aztán történt valami…” A Bibliában ezek a megszakítások lehetnek konfliktusok, testvéri rivalizálás vagy szerencsétlenség. Máskor pedig valami örömteli dolog, mint például egy gyermek születése, egy házasság, vagy szabadulás egy kilátástalan helyzetből. Ugyanakkor ezekben a történetekben a „de aztán történt valami” fordulatnak egy másik, mindent átfogó változata is jelen van, amely sokak történetét átalakította, és amely ma is sokak történetét átalakítja: találkozás Istennel.

Pál a saját, Istennel való találkozásának történetét mondja el. Történetét nagyon is meghatározza a „de aztán történt valami” motívum. Bárhol is olvassuk Pál történetét, az mindig három részből, három felvonásból áll: 1) honnan jött, 2) „aztán történt valami”, és 3) milyen hatással volt rá ez a történés. A Szentírásban feljegyzett egyéb „találkozástörténetek” ugyanezt a mintát mutatják: egy nap Mózes éppen juhokat őrzött a Sínai pusztában, de aztán történt valami…; Gedeon bujdosott és búzát csépelt, de aztán valami történt…; Mária a megszokott életét élte, de aztán történt valami…

Ezek a „találkozástörténetek” valójában „Isten-történetek”, mert arról szólnak, hogy Isten kegyelme hogyan talált ránk. Pál azért ír a galáciai híveknek, mert más hangok hatására (olyan hangok, amelyek azt sugallták, hogy követniük kell a zsidó hagyományokat ahhoz, hogy Jézus „igazi” követőivé váljanak) elfelejtették, hogy történetük fordulat része arról szólt, hogy Isten jósága és meg nem érdemelt kegyelme Jézus Krisztuson keresztül megmutatkozott számukra. Elfelejtették, hogy ez a kegyelem az, ami megváltoztatta őket, és ami alapvetően határozta meg, hogy kik ők. Elfelejtették, hogy Jézus személye és cselekedetei az életük középpontja, a gyülekezetek életének középpontja, az a középpont, amely meghatározza, hogyan kell viszonyulniuk a közösségükhöz és a világhoz. A galaták elfelejtették, hogy kik voltak Krisztusban. Pál azért osztja meg velük saját „Isten-történetét”, mert azt akarja, hogy újra Jézus Krisztusra összpontosítsák történetüket, hogy kigyógyulhassanak a rájuk telepedő lelki gyengeségből és zűrzavarból.

Valaki ezt így fogalmazta meg: „Ha elveszítjük Isten-történetünket, akkor mélységesen elszegényedünk, nemcsak emberileg, hanem lelkileg is.” Talán itt az ideje, hogy felidézzük saját találkozástörténetünket, saját „Isten-történetünket”. Talán arra van szükségünk, hogy történeteink középpontjába újra Isten kerüljön. Nemcsak a saját érdekünkben, hanem azért is, mert a hitünk történetei mindannyiunk számára ajándékok.