Csodálkozom, hogy attól, aki Krisztus kegyelme által elhívott titeket, ilyen hamar más evangéliumhoz pártoltok, pedig nincsen más evangélium. (6-7.)

Az apostol csodálkozik és értetlenül szemléli, ami a galáciai keresztyének között történt azóta, amióta közöttük járt és szolgált. Enyhe kifejezés, ha azt mondjuk, hogy dühös. Annyira fel van háborodva, hogy átkokat szór azokra, akik felbolygatták a térség gyülekezeteinek életét.

Mi haragjának a gyökere? Úgy tűnik, hogy az utána Galáciába érkező misszionáriusok meggyőzték ezeket a pogány keresztyéneket arról, hogy zsidóvá kell válniuk ahhoz, hogy Krisztus valódi követőivé válhassanak. Az érvelésük valahogy így hangozhatott: Jézus zsidó Messiás volt, és az első tanítványai is zsidók voltak. Ők a zsidó szentírást használták. Ezért azoknak, akik Jézus követői akarnak lenni, először zsidókká kell válniuk. A zsidó vallás mindenféle szabályát be kell tartaniuk. „Ahhoz, hogy közülünk valók legyetek, olyanná kell lennetek, mint mi”. Mi erre Pál válasza? „Csodálkozom, hogy attól, aki Krisztus kegyelme által elhívott titeket, ilyen hamar más evangéliumhoz pártoltok.”

Első pillantásra a levél első versei nem sokat sejtetnek a levél szenvedélyességéről. A köszöntés Pálra jellemzőnek, tőle megszokottnak tűnik és hangzik. Apostolként azonosítja magát a vele lévő testvérekkel együtt, majd megnevezi a gyülekezeteket, amelyeknek ír, és tőle megszokott áldással köszönti őket. Eddig minden rendben. Valójában a köszöntés annyira hétköznapi, hogy hajlamosak vagyunk átsiklani fölötte, hogy aztán belebotoljunk abba a résbe, amelyet a hálaadás meglepő hiánya okoz. Hiányzik Pál leveleinek az a része, amelyben hálát ad Istennek a levél címzettjeiért, imádságot mond értük, bensőséges kapcsolatot teremt hallgatóival. A galatákért most nem ad hálát. Erős érzelmekről, erős indulatokról árulkodhat ez.

A görögben az első öt vers egyetlen hosszú mondatot alkot, amelyben Pál gyors ismétléseket használ: „Jézus Krisztus által, és az Atya Isten által … Istentől, a mi Atyánktól és a mi Urunk Jézus Krisztustól … Istennek, a mi Atyánknak akarata szerint.” Pál ezzel az ismétléssel határozottan emlékezteti a galatákat arra, hogy Jézus Krisztus evangéliuma már Isten családjának részévé tette őket. Már most is Istenhez tartoznak. A zsidó keresztyénekkel együtt a galaták testvérek lettek Krisztus családjában, akiknek Isten az Atyjuk. A zsidó szokások nem szükségesek. Semmi másra nincs szükség, mert Krisztus és az ő áldozata elegendő.

Időnként mi is találhatjuk magunkat a galaták helyében, akiket olyan üzenetekkel bombáznak az egyházon belülről és kívülről, amelyekkel azt követelik tőlük, hogy valami mások legyünk, mint amire elhívattunk. Máskor viszont mi vagyunk hajlamosak úgy viselkedni, mint a galáciabeli tévtanítók, és mi követeljük másoktól azt, hogy ki kell érdemelniük a helyüket a közösségben, a gyülekezetben, az egyházban azzal, hogy alkalmazkodnak olyan régóta fennálló szokásokhoz vagy gyakorlatokhoz, amelyeknek nem sok köze van az evangéliumhoz.

Pál üzenete a galatáknak – az evangélium, amelyet Istentől kapott – nem olyan szabályok hirdetése volt, amelyek megtartása belépőjegyet jelenthetne az Isten családjába. Hanem annak hirdetése, amit Isten már elvégzett Jézus Krisztusban, egyszer s mindenkorra. Ez a galatáknak és nekünk is elég.