„Nem nékünk, Uram, nem nékünk, hanem nevednek adj dicsőséget, kegyelmedért és hűségedért…”(1 )

Ebben a világban minden az emberről szól, az ember akar mindent, anyagiakat, hatalmat, elismerést és még a dicsőséget is. Ezért teszünk meg mindent, törtetünk, erőlködünk, hajhásszuk a sikert és sokszor még nemtelen eszközöket is készek vagyunk bevetni.

Sajnos nem mentesek ettől a keresztyének sem, mi sem. Soha nem felejtem el az egyik régebbi püspök kifakadását, aki azon sajnálkozott egy szűkebb körben, hogy már egy hete nincs jó sajtója, ezért valamit tenni kell. Mert az a fontos, hogy lássanak, halljanak rólunk és dicsérjenek, magasztaljanak. Micsoda félreértése ez a teremtés rendjének, az Úr lényének és szándékának. Az ószövetség embere még tudta, de legalább is érezte, hogy minden dicséret és dicsőség egyedül Őt illeti meg. Azért ami volt, ami van és azért, ami lesz, erről énekel ez a zsoltár is. Ahogy múltak az évezredek, az emberek sokaságának életében egyre hátrébb szorult az Isten és előlépett árnyékából a teremtménye – legalább is ezt gondolta magáról. Elhatalmasodott a gondolat, hogy az számít, amit mi teszünk, mondunk, mert erősek vagyunk, mindenre képesek vagyunk. Mi tartjuk az egyházat, tőlünk függ jóléte és nagysága. A reformációnak kellett eljönnie, hogy egyáltalán elgondolkozzunk azon, hogy nem tehetünk semmit, hogy elfedjük a bűnöket, hogy megszerezzük a vágyott belépőt Isten országába. Hiába kapkodunk bölcs könyvek után és hiába gondoljuk, hogy az Úr megvehető, mert nem az. Nem véletlen, hogy a reformátori gondolatok mindegyike ezzel a szóval kezdődik: Sola …

EGYEDÜL – egyedül a hit, a kegyelem, az Írás, egyedül Krisztus. Egyedül Istené a dicsőség. A reformációért, egyházunkért, hitünkért, azért hogy megélhetjük, hogy átadhatjuk. Hogy szolgálhatunk neki és egymásnak, hogy reménységünk lehet a saját életünk és szeretteink felől. Úgy ünnepeljünk hát, hogy ne feledjük ennek a zsoltárnak a sorait és adjuk meg a dicsőséget Neki, aki egyedül érdemel imádatot, hálát és magasztalást. „ nem a halottak dicsérik az Urat, sem senki, aki a csendességbe szállt le: hanem mi, mi áldjuk az Urat, mostantól fogva mindörökké. Hallelúja.”(115. zsoltár, 17. vers)