“Ott van az a kút, amelynél ezt mondta az ÚR Mózesnek: Gyűjtsd össze a népet, mert vizet adok neki.” (16)

A pusztai népek számára a kút az életet jelenti. Ezért is foglalnak el olyan fontos helyet Izráel emlékezetében a kutak. A pusztai ember vándorlásai során kúttól-kútig, vízlelőhelytől vízlelőhelyig vándorol, mert víz nélkül nincs élet. Izráel népének a pusztai vándorlás során azt kell megtanulnia, hogy mennyire Istenre utalt, az Ő hatalmától függő az ember élete. Amíg erről nem feledkeznek meg, addig az Úr a víz nélküli helyen is vizet fakaszt számukra. Ha azonban megfeledkeznek az Isten csodálatos gondviseléséről és helyette önmagunkban kezdenek el bízni, akkor a meglévő kutak is kiszáradnak. Valójában tehát nem attól függ az életük, hogy milyen épített kutakat, vízforrásokat találnak útközben, hanem attól, hogy emlékezetük kútjában ott van-e az Úrba vetett bizalom éltető vize.

Minél többször emlékszünk vissza életünk egy-egy epizódjára az az emlék egyre erősebb lesz és életünk, személyiségünk meghatározójává válik. A kérdés, hogy mi milyen emlékeket hívunk elő gyakran, milyen kutakhoz térünk vissza. Ha csak a negatív emlékeket dédelgetjük, újból és újból kiszáradt kutakra lelünk, míg végül életünk is kiszáradtá válik. Ha csak a kiszáradt kutak emlékét őrizzük, akkor újból és újból csak azokhoz fogunk tudni visszatérni. Izráel hálával emlékszik még évszázadok távolából is arra, hogy hol és hogyan adott neki éltető forrást az Úr, így pedig tudják, hogy Isten a pusztában is tud vizet fakasztani és rábízzák az életüket. Ha életünkben csak hálátlan számítással fordulnak vissza oda, ahol újból hasznot remélünk, könnyen lehet, hogy kiszáradt kutakra találunk. Emlékezzünk hát hálával arra, mikor Isten számukra is vizet fakasztott a pusztában. Határozza meg életünket, személyiségünk egészét a hála és a belé vetett bizalom. Így életünk próbái között, mikor a pusztában bolyongunk, harcokra készülünk, bizalommal fordulhatnak az élő víz egyetlen forrásához az Úr Jézus Krisztushoz és általa megerősödhetünk.