„Néhány nap múlva pedig ezt mondta Pál Barnabásnak: Térjünk vissza, látogassuk meg a testvéreket valamennyi városban, ahol hirdettük az Úr igéjét, és lássuk, hogy megy a soruk.” (36)

Ebben a szakaszban kezdődik el Pál apostol második missziói útja. Ez lesz az az út, amely során az apostol által Krisztus evangéliuma eljut Európába. A feltámadott Jézus szavainak igazsága ragyog fel: „Ellenben erőt kaptok, amikor eljön hozzátok a Szentlélek, és tanúim lesztek Jeruzsálemben, egész Júdeában és Samáriában, sőt a föld végső határáig.” (ApCsel 1,8) Térben és időben határtalanul szól azóta is a bizonyságtévők révén az Ige, üdvösséget hirdet azoknak, akiknek hite, élete, reménysége Jézus Krisztus bűnbocsátó halálára és az örök életre zálogot adó feltámadására tekint. Pál, Barnabás, Márk, Szilász, akiket itt a szentíró említ, mind tanúságtévők voltak, akik vitték a jó hírt az akkori világban az emberekhez: „Higgy az Úr Jézusban, és üdvözülsz.” (ApCsel 16,31) Vitték, mert hitték. Életüket Krisztusban látták, akaratának engedelmeskedtek.

Minden hibájuk ellenére. E perikópa kapcsán el szokott hangozni, hogy lám-lám, még Pál és Barnabás is összekülönböztek. Az első missziói utat együtt járták végig, de a másodikra, vitájuk után, már külön indultak el. Pál és Szilász Szíriába mentek, Barnabás és Márk pedig Ciprus felé hajóztak. Valóban nem voltak tökéletesek. Jézus szava világosan tanít: „Senki sem jó az egy Istenen kívül.” (Lk 18,19) Eszünkbe kell, hogy juttassa mindez önmagunk hibáit, gyarlóságait, gyengeségeit. Bűneinkre rávilágít. Az Ige őszintén beszél az egymással vitatkozó Pálról és Barnabásról. Tudunk-e Isten előtt, őszintén önvizsgálatot tartani? Ott van-e imádságainkban a tiszta pillanat, a „ne büntess úgy, mint érdemlettem” (712. dicséret) szívből és nem színből jövő őszinte pillanata?

Indul tehát Pál második missziói útja. Világítson rá, és kérdezzen rá ez az én missziói útjaimra, a mi missziói útjainkra. Most nem a külmisszió nagy utazásokkal járó, fontos feladatára gondolok. Hála legyen Istennek, hogy ezt ma is sokan végzik. Most a mindennapi bizonyságtételeinkre gondolok. Arra, hogy mennyire vagyunk tanúi Krisztusnak szeretteink előtt, rokonságunkban, gyülekezetünkben, felebarátaink, az emberek között.

Sokszor bátortalanok vagyunk, mintha kellemetlen lenne beszélni hitünkről. Elnézzük a mindennapok dialógusaiban a hitetlenséget, nincs válaszunk a káromlásra, az „inkább nem szólok, nehogy bajom legyen belőle” lelkülettel keresünk megalkuvó békességet. Elterelődik a szó a lényegről, a Krisztusban nyert bűnbocsánatról, új életről és üdvösségről. Más „lényeg” kerül a helyére. Magánüggyé lett a hit.

Pálék Krisztus parancsa nyomán vitték az életmentő evangéliumot az emberekhez, egy bálványokat tisztelő, a teremtő, megváltó ás üdvözítő Istent nem ismerő világban. Sem a krisztusi parancs, sem a világ nem változott. Van, legyen missziói utad!