„A kitűzött napon Heródes felöltözött királyi ruhába, és trónjára ülve beszédet intézett hozzájuk. A nép pedig felkiáltott: Isten hangja ez, és nem emberé!” (21-22)

„Úgy került hatalomra, mint egy róka, úgy uralkodott, mint egy tigris, és úgy halt meg, mint egy kutya.” – így ábrázolja tömören a nagy, zsidó történetíró, Josephus Flavius Heródest. Nem túl hízelgő ez a jellemzés, de Heródes alaposan rászolgált minden szavára. A férfi, aki számára semmi és senki nem volt elég drága, hogy pozíciójáért feláldozza. Ragadozóként kivégeztette feleségét, anyósát, néhány gyermekét, mert úgy érezte veszélyeztetik hatalmát. Görcsösen igyekezett, hogy a császár barátságát ne veszítse el, de közben próbálta a zsidó vezetők szimpátiáját is elnyerni, ezért kellett Jakab apostolnak is meghalnia. Hatalmát minden eszközzel demonstrálta.

Mai Igénk is egy ilyen „erőfitogtatást” tár elénk. Tírusz és Szidón népe elveszítette Heródes „jóindulatát”, ezért szerették volna visszakönyörögni magukat, hisz gazdasági érdekük is ezt kívánta. Ehhez megvesztegették Heródes egyik közvetlen emberét, s meghallgatást kértek a királytól. Josephus szerint aznap Heródes ezüst palástja fénylett a napsütésben, ez a ragyogás mindenkit elvakított. Az őt istenítő tömeget, de a hazug dicséretben megmártózó királyt is. Isten ítélete lesújtott rá. Meg kellett halnia.

Mert Isten a kevélyeknek ellenáll. Ma is. Néha olyan könnyű „felülni” az álnok, számító dicsérő szavaknak. Néha könnyű elhinni, hogy egy-egy pozíció, beosztás, a bármi áron elért siker múlhatatlan és halhatatlan. Saját „ragyogásunk” megvakít, de ne feledjük: „Az összeomlást gőg előzi meg, a bukást pedig felfuvalkodottság.” (Péld 16,18) Isten a mi életünkben is megítéli, ha túldimenzionáljuk saját szerepünket. Valódi értékünk Krisztustól és nem olcsó szólamoktól függ. Maradjunk meg az igazi helyünkön, Isten hatalmas keze alatt!