„Volt azonban közöttük néhány ciprusi és cirénei férfi. Amikor ők eljutottak Antiókhiába, a görögökhöz is szóltak, és hirdették az Úr Jézust.” (20)

A megszokott keretektől nehéz eltérni. Péternek önmagát kellett legyőznie, amikor Kornéliusz házába belépett, a jeruzsálemi zsidó-keresztyéneknek vallási elképzeléseiket kellett maguk mögött hagyniuk, hogy Isten munkájából még többet láthassanak.

Nem volt ez másként az üldözések elől menekülő Krisztus-követőkkel sem. Idegen környezetben ezek az emberek eleinte talán félelmük vagy épp előítéleteik miatt, csak a zsidóknak beszéltek hitükről. Egy kis csapat azonban egy metropoliszban mert újítani, mert nyitni, mertek odamenni, ahova az Úr küldte őket. Hova mentek? Antiókhiába. A Római Birodalom harmadik legnagyobb városába. Egy valódi multikulturális központba, ahol számtalan, kétes erkölcsű, római szekta mellett zsidó közösség is élt. „Néhány ciprusi és cirénei” (észak-afrikai) férfi, névtelenségükben hatalmas csodát éltek át: életük, beszédük, viselkedésük átitatta a pogány várost. Az Ige elért a görögökhöz is, akik közül egyre többen lettek Krisztus követői. Az Úr keze kinyitott egy kaput, és ők nem féltek azon áthaladni. A csoda így kezdett el működni. Nem az akadályokra és a nehéz körülményekre koncentráltak, azok mindig körül fognak venni: erkölcstelenség, közömbösség, gúny, lenézettség, irónia, összemosott értékrend.

Ismerős fogalmak, amelyekkel mindennapjainkban szembe találkozhatunk, és amelyek sokszor megbénítanak abban, hogy tovább adjuk azt, amit az Úr ránk bízott. Mindegy, hogy hol élünk: nagyvárosban vagy egy eldugott faluban, nem mindig könnyű kilépni a „nyílt terepre”, elvinni az üzenetet egy „nehéz” ismerőshöz, egy régi haverhoz, vagy éppen a legközelebbi hozzátartozónkhoz. Antiókhiában az a néhány névtelen hős mert „csak” eszköz lenni, hogy az Úr munkája legyen látható rajtuk keresztül. Megvan-e ez a bátorság bennünk? Ma hol akar az Úr rajtad keresztül munkálkodni?