„Amikor Saul megérkezett Jeruzsálembe, csatlakozni próbált a tanítványokhoz, de mindenki félt tőle, mert nem hitték el, hogy tanítvány. Barnabás azonban maga mellé vette, elvitte az apostolokhoz, és elmondta nekik, hogyan látta az Urat az úton, beszélt is vele, és milyen bátran szólt Damaszkuszban Jézus nevében. Ettől fogva velük együtt járt-kelt Jeruzsálemben, nyíltan szólt az Úr nevében.” (26-28)

Miután felgyógyult és megerősödött, Pál megjelent a zsinagógában, ahol bizonyságot tett Jézusról, Isten Fiáról, a megdöbbent hallgatóság előtt. De mivel néhány nap múlva elhagyja Damaszkuszt, a megütközés elcsendesül. Pál pedig kilép a damaszkuszi várkapun. A várfalak alatt kezdődik az arábiai pusztaság. Ennek a pusztaságnak a rejtekében hosszú időt tölthetett csendességben, elvonultan. Szüksége volt erre a magányra, ahogyan egykor Mózesnek és Jézusnak is, hogy küldetésére felkészüljön. Amikor visszatér és megjelenik a damaszkuszi zsinagógában, már teljes felkészültséggel, szellemi-lelki fegyverzettel indul a szolgálatba. A damaszkuszi zsinagóga elöljárói meg is érzik a veszélyt, látják, hogy egy nagy műveltségű emberrel állnak szemben, aki hiszi is azt, amit mond. Szavainak nagy lehetett a hatása, hiszen meg akarják ölni és a tanítványok kosárban eresztik le őt Damaszkusz kőfalán. Mély és szoros kapcsolat kötődhetett Pál és a damaszkuszi tanítványok között. Amikor Pált halálra keresik a városban, ezek az emberek egy szál kötélen, kosárban engedik le őt a várfalon. Szorosan foghatta az az ismeretlen kéz annak a kötélnek a végét, fent a várfalon. Szorosan és imádkozva tarthatta a kezében a keresztyénség jövőjét. Az Úrért és az evangélium terjedéséért. Amikor Jeruzsálembe érkezett,a tanítványok féltek tőle, de Barnabás maga mellé vette. Pál beszámol neki régi és új életéről s Barnabás hisz neki, sőt elviszi az apostolokhoz is. Hála legyen Istennek Barnabásért, aki nevéhez méltón (vigasztalás fia) vígasztal, befogad, készíti az utat az apostolnak. Nélküle és a szívélyes fogadtatás nélkül, amelyet kijárt Pál számára, talán egészen más irányt vett volna az egyháztörténelem menete! Nagy szíve volt Barnabásnak, mindenütt ott volt, ahol valami jót kellett tenni, s nem is késlekedett azt megtenni! Teljes szívvel segítette azt, akit az Úr kiválasztott egy különleges feladatra! Gyülekezeteinkben, közösségeinkben ma is égető szükség van Barnabásokra, akik a kételyeken, aggályokon felülemelkedve elsőként közelednek az új testvérekhez!