"Ezt mondta neki az Úr: Menj el, mert választott eszközöm ő, hogy elvigye a nevemet a népek, a királyok és Izráel fiai elé. Én pedig meg fogom mutatni neki, mennyit kell szenvednie az én nevemért." (15-16)

Damaszkuszban, abban a házban, ahol Saul nem is látta, hova kísérték be, hol ültették le, mi van körülötte, átélte a teljes egyedüllétet. A régi barátai már nem barátok. Az új testvérei, akikhez szíve szerint tartozna – még nem testvérek, okkal félnek tőle. Nem lát. Kire számíthat? Életében először átéli, hogy egyedül Jézus Krisztusra. Arra az Úrra, aki bemutatkozott neki az úton, akinek a parancsát teljesítette, amikor elment oda, ahol most van. Mostantól kezdve Jézus az ő gazdája. Ő szólította meg, Ő rendelkezik vele. Ez pedig sokkal nagyobb méltóság, mint mikor azt hitte, hogy a maga ura. Saul testben-lélekben megrendülve imádkozik. Ugyanennek a városnak egy másik házában egy másik ember is imádkozik: Anániás. Kapcsolatuk az Úr által jön létre. Az Úr felhívja Anániás figyelmét Pálra, Pálét Anániásra. Anániás még védekezik is ez ellen a küldetés ellen, tehát nem emberi szimpátia alapján jön létre ez a kapcsolat, hanem Isten által. Ő mozgatja a szálakat. Mindketten imádkoznak, beszélnek Vele,hallják Őt. Mindketten az Úrra néznek. Minden emberi kapcsolatot az tart üdén, tisztán, ha nem csupán egymásra néznek a felek. Ha nem egymás búját, bánatát, hibáját elemezgetik, szedik ízekre végeérhetetlen beszélgetésekkel,hanem az Istennek szolgálnak, s közben tisztán és egyértelműen, külön-külön is az Úrban élnek. Pál és Anániás ilyenek. Pálra pedig nem akármilyen szolgálat vár. Anániáson keresztül üzeni az Úr: „…választott edényem ő…” Pálnak hordoznia kell az Úr nevét, vigye el minél több emberhez az evangéliumot, s közben sokat kell szenvednie, de ennek is megvan az értelme. Ettől kezdve egész életén át Jézust vitte másokhoz, s engedte, hogy Jézus vigye őt másokhoz. Csordultig telt a kinccsel, az örömhírrel, ezt szólta mindig, akár egy emberrel beszélt, akár nagy sokaság előtt. Pál tehát választott edény lett, aki hűségesen hordozta Jézus nevét. Ez a kincs a miénk is. Jézust, a legnagyobb kincset, mi is hordozhatjuk törékeny cserépedényünkben. De sokkal inkább azt fogjuk érezni, hogy Ő hordoz minket. Hogy soha többé nem vagyunk egyedül, nehéz helyzetekben, gyászban, műtőasztalon, kétségek között sem. Pedig a kincseket nem cserépedényben őrzik. Valakinek ha kincse, értéke van, az páncélszekrénybe teszi. A mi cserépedényünk pedig törékeny, amit ha megkoccantanak, már el is pattan. De mégis hivatásunk, feladatunk, gyönyörű lehetőségünk, hogy az igaz Fényt hordozzuk. S hogy ezt a rendkívüli erőt – ezt a kincset- Istennek tulajdonítsuk, ne magunknak.