Halálból élet

„Úr Jézus, vedd magadhoz lelkemet!” (59)

Ismertem egy testvérpárt a gyermekonkológián. A kisebbik azért volt bent, mert csontvelőátültetésre volt szüksége. A nagyobbik azért, hogy ő adja a csontvelőt. Nagyon félt a műtéttől. Megkérdeztem a kisebbiktől, aki már az alaposan kifertőtlenített üvegfalú szobában várta testvére életmentő ajándékát, rajzolna-e valamit a nővérének. A rajzlapot hamarosan szívecskék sokasága borította be, középen felirattal: „Szeretlek!” A nagyobbik minimális fájdalommal vészelte át a beavatkozást, a kisebbik pedig boldogan mondta, amikor megkapta a csontvelőből elkülönített donor őssejteket: „Ma van a születésnapom!" Sokan megkönnyezték a testvéri segítségnyújtás ezen - valóban testet és vért - érintő formáját.

Mai szentírási részünket olvasva is egy életmentő jelenetnek lehetünk szemtanúi. Úgy tűnik, a halál győz, hiszen István a rázúduló kőzáporban meghal. Halála azonban, ahogyan élete is, bátor kiállás Jézus mellett azok előtt, akik még a fülüket is bedugják, csak el ne jusson hozzájuk a Jézusról való beszéd. István utolsó szavaival is próbálja átadni az életmentő üzenetet Jézus hatalmáról („…látom… az Emberfiát, amint az Isten jobbja felől áll.” Ap. Csel. 7:56) és irgalmas szeretetéről („Uram, ne ródd fel nekik ezt a bűnt!” Ap. Csel 7:60), de dühtől megsüketült fülekre talál. Mert a fogát csikorgató ember csak a maga igazát hallja, Isten Lelke azonban meg tudja szelídíteni a leggorombábbat is.

Azt gondolhatnánk, Isten teljesen magára hagyta Istvánt haláltusájában vádlói előtt. Pedig, aki igazán egyedül van, az nem ő, hanem a Jézus szavát befogott füllel fogadó ember. Istvánban Isten Lelke van: Ő adja a bátorságot szavaihoz és fizikai szenvedése elviseléséhez. Vádlóitól azonban, Isten Lelke nélkül, csak acsarkodásra és gyilkosságra futja. Istvántól Isten engedelmességet vár: azt, hogy hallgasson a Szentlélek vezetésére életének ebben a sorsdöntő órájában. Pont úgy, ahogyan az autós átadja járműve kormányát a tőle jobban vezetni tudó, bölcsebb döntéseket hozó útitársnak egy különösen veszélyes útszakaszon. István utolsó földi imája arra utal, hogy a látszat ellenére, nincs teljesen kiszolgáltatva támadóinak: „Úr Jézus, vedd magadhoz lelkemet!” (Ap. Csel. 7:59) Nem elveszik tőle az életét, hanem ő maga ajánlja fel azt Jézusnak. Jézuséhoz hasonlóan így lesz életté mások, például Saul számára, aki szemtanúja István kivégzésének. Az akkor még a többiekhez hasonlóan fogát csikorgató és fülét bedugó Saulból Isten Lelke által vezetett Pál lesz, akinek élethivatásává válik az életről - Jézus bűnbocsátó és irgalmas szeretetéről - szóló beszéd.

István példájának tükrében ma arra tekintek rá Atyámmal, mit tartok élethivatásomnak. Mi az, amiért minden mást háttérbe szorítok: ami felőröl, egészségem rovására megy, beszippantja életemet. Nyitott szívvel fogadom Atyám kérdését: „Megéri?” Kérdésére kérdéssel felelek: „Atyám, mutasd meg, mit vársz tőlem, mihez kaptam értékes képességeimet!” Atyámtól kapott ajándék életemmel acsarkodás helyett szeretni szeretnék, életmentő, jézusi módon: „Nincs senkiben nagyobb szeretet annál, mintha valaki életét adja barátaiért.” (János evangéliuma 15:13)