A Református Bibliaolvasó Kalauz magyarázatos napi tápláléka.
Pont időben
„Ezt a Mózest, akit megtagadtak, amikor ezt mondták: Ki tett téged fejedelemmé és bíróvá? – ezt küldte el az Isten fejedelmül és szabadítóul…” (35)
Gyermekkórházunkban ámulattal tölt el az orvosok időzítése egy-egy beavatkozáskor. A csontvelő transzplantáció során például a donor őssejtek beültetése nem történhet meg addig, amíg nem sikerült a csontvelő kiirtásával az összes daganatsejtet és immunsejtet elpusztítani. Ezután viszont létfontosságú az új csontvelőképződéshez szükséges mielőbbi őssejt-beültetés, különösen a fehérvérsejt termelés újraindításához, ami mesterségesen nem pótolható. A szervezet további működéséhez a fehérvérsejt termelésnek egy hónapon belül helyre kell állnia. Egy kis beteg altatásakor pedig mindössze három perc áll az orvos rendelkezésére ahhoz, hogy a légcsőben helyére kerüljön a lélegeztetéshez szükséges tubus. Amíg ébren van a gyermek, tiltakozna ez ellen, miután viszont mély altatásba került, önmagától nem képes lélegezni. Az agy és más szervek károsodásának elkerülése érdekében fontos tehát, hogy pont időben kezdődjön el a lélegeztetés.
A gyógyítás érdekében az orvosi protokollnak pontosan alkalmazkodnia kell a természet rendjéhez. De nemcsak a természetben jelöli ki Isten a cselekvés idejét, hanem az ember életében is. Atyánk ma Mózes példáján keresztül arról kérdez minket, mennyire van harmóniában cselekedeteink ideje az Általa megadott idővel. Védőbeszédében István először a fiatalabb Mózest állítja elénk. Egyiptom földjén járunk, ahol Izrael népe él, s ahol az Izrael népéből való Mózes a fáraó udvarában nevelkedik. Innen népe közé kilátogatva igazságot szolgáltat és megöl egy egyiptomit, aki bántalmaz egy Izrael népéből való férfit. Szembesül népe nyomorúságával és segíteni szeretne: szabadulást és békét hozni számukra. Jó szándéka, tettrekészsége azonban meg nem értésre, sőt elutasításra talál. Ő kész lenne cselekedni, de erre még nem jött el az Isten szerinti idő.
Negyven év elteltével a Sinai-hegy pusztájában látjuk újra Mózest, amint Isten egy égő csipkebokor lángjából szól hozzá. Ekkor adja neki azt a küldetést, amit Mózes már negyven évvel korábban magáénak érzett: „Látván láttam népem nyomorúságát Egyiptomban, és meghallottam sóhajtozását, le is szálltam, hogy megszabadítsam őket. És most jöjj, elküldelek Egyiptomba.” (Ap.Csel. 7:34) Nem hamarabb és nem később, hanem pontosan ekkor érkezik el az idő a cselekvésre, Mózes népe megszabadítására. Isten csak azután áldja meg Mózes erőfeszítéseit népéért, miután elhívta erre a feladatra. Mózes második könyvéből (3-4 fejezet) azt is megtudhatjuk, hogy Mózes ekkorra már nem látja magát erre alkalmasnak és nem akar menni. Mégis ő lesz az, aki kivezeti népét Egyiptomból, s aki által Isten sok jelet és csodát tesz (Ap.Csel. 7:36).
Megvallom ma Mennyei Atyám előtt, hogy sokszor azelőtt indulok, mielőtt Ő elhívna erre, máskor meg akkor sem, amikor érzem noszogatását, hogy bátran induljak el. Készséges, épp időben mozduló szívet kérek Tőle és Sámuellel együtt felelek hívására: „Szólj, Uram, mert hallja a te szolgád!” (Sámuel első könyve 3:9)