Komfortzóna

„István pedig – kegyelemmel és erővel telve – nagy csodákat és jeleket tett a nép között… Nem tudtak szembeszállni azzal a bölcsességgel és Lélekkel, amellyel beszélt.” (8, 10)

Napjainkban gyakran halljuk, hogy a személyiségünk akkor növekedhet, ha időnként ki merünk lépni a kényelmesből és vállaljuk a számunkra új és ismeretlen kihívások kockázatát. Találkoztam egy kamasz lánnyal a gyermeksebészeten. Balesete volt. Egy kisfiút próbált elkapni, aki ugrani készült túl magasról túl keményre. De ő elkapta. Így a kisfiúnak nem lett baja. Ő zuhant le helyette. Több csontja is eltört. De azt mondta, nem bánja. Annak örül, hogy a kisfiú megmenekült. És annak még inkább, hogy érzi, Isten vele volt a zuhanáskor és azóta is a kórházi gyógyulás során. Még műteni se kellett. Meghatott, hogy ez a lány ki tudott lépni a számára biztonságos helyzetből, s vállalta a veszélyt, a fizikai fájdalmat egy másik gyermekért.

Ma Istenünk arról szeretne párbeszédbe kezdeni velünk, hol is vannak a mi hívő életünk komfortzónájának a határai és mennyire merjük átlépni ezeket a határokat. Ehhez segítségül igeszakaszunkban István alakja áll előttünk. A diakónusi szolgálatot bízták rá: azt kellett felügyelnie, hogy az ételek elosztása a gyülekezetben a rászorulók között igazságos legyen. De István, ahogy a Szentírás többször is hangsúlyozza, „Lélekkel teljes” (Ap.Csel.6:3) volt. A Szentlélek pedig új, ismeretlen, sőt kockázatos útra hívta. A Szentlélek erejével „nagy csodákat és jeleket tett a nép között” és a Szentlélek ellenállhatatlan bölcsességével tanította őket. Vállalta Jézust a felháborodott, dühös emberek között is, és amikor hitéért meghurcolták, arca olyan volt, mint egy angyalé (Ap.Csel. 6:15).

Istvánt a Szentlélek olyan útra vitte, ami egyáltalán nem volt komfortos. Mert Isten Lelke ott tud igazán működni, ahol az ember igazán Rá hagyatkozik. Ez pedig a komfortzónán kívül van. Ott, ahol nem az én rangom, nem az én hatalmam, nem az én szakmai hozzáértésem miatt történnek a dolgok, hanem talán éppen ezek ellenére. Ki merek-e lépni biztonságosnak hitt, általam kontrollált kis világomból Jézusért? Mennyi kockázatot ér meg nekem Jézus? S vajon a Szentlélek mire hív engem Jézus szolgálatában? Milyen változást látna bennem Istenem és embertársam, ha olyan szabad teret engednék Isten Lelkének életemben és munkámban, mint István?

Ma Szentlélekért esedezem Mennyei Atyám előtt, megvallva Előtte összekarcolódott és sokszor megalkuvó hitemet. A Szentlélek erejéért fohászkodom, hogy legyen bátorságom elmondanom a velem és körülöttem élőknek, mit jelent számomra Jézus. Növekedni szeretnék hitemben: elhagyni a komfortzónám és vállalni a kihívásokat Jézusért. Hiszen minél inkább kilépek lelki kényelmemből Ő felé, Ő annál inkább belép az életembe és annál értékesebbé válik számomra. Erőm feletti célom elérésében Pál apostol szavai biztatnak: „Mert nem a félelemnek lelkét adta nekünk az Isten, hanem az erő, a szeretet és a józanság lelkét.” (2 Timóteus 1:7)