„Igaz dolog-e az Isten szemében, hogy inkább rátok hallgassunk, mint Istenre: ítéljétek meg magatok; mert nem tehetjük, hogy ne mondjuk el azt, amit láttunk és hallottunk.” (21)

Képzeld el! Mind voltunk már fül és szemtanúi gyermek beszámolóknak, amikor csillogó szemekkel, kézzel lábbal, néha levegő után kapkodva mesélik el, hogy mi történt velük. Nem latolgatnak, nem fogalmaznak beszédet, csak mondják, mutogatják, ami bennük van, mert szétfeszti őket a megosztás vágya. „A szív teljességéből szól a száj”(Luk 6,45b). Amikor csordultig vagyok örömmel, szomorúsággal kibuggyan belőlem akarva -akaratlanul. Mint ahogyan András siet testvéréhez Péterhez, gyere mert: Megtaláltuk a Messiást”(Jn 1,42)! Vagy ahogyan a samáriai asszony fut vissza korsóját hátrahagyva, az őt kirekesztő falu közösségbe: „Jöjjetek és lássátok azt az embert, aki mindent megmondott, nekem mindent amit tettem. (Jn 4,29)

Egy hete egy ökumenikus alkalmon hangzott a hívás, van-e akinek bizonysága van? Elgondolkodtam, hogy mennék, de valami visszatart. Van bizonyságom, de nem egy nagy csoda. Elég-e a megosztáshoz? Merjem-e? Ha szívemben öröm van és hála akkor meg miért gondolkodok rajta? Végül nem mentem, pedig lett volna mit mondanom.

Péterék bezzeg mást élnek át, ők nem tudnak nem beszélni. Az ő bizonyságtételük tökéletes. Jézus közelségből indulnak, pünkösd után betelve Szentlélekkel, gyógyítási csodában közreműködve. A bizonyíték ott van előttük, egy meggyógyult ember. A nép pedig Istent dicsőíti a tettükért. Volt miből bátorságot meríteni, a kihallgatáson.

De mi a helyzet velünk hétköznapi keresztyénekkel?

Eszembe jutnak emberek, akiket bátor bizonyságtevők vittek közel Jézus Krisztushoz. Egy rádió műsorban elhangzott prédikáció, egy betegágyon megosztott élettörténet, egy szomszéd mindennapjai, akinek tettei hangosabban beszéltek Istenről, egy munkatárs jelenléte a bajban, egy gyülekezet vigasztaló közössége a gyászban, egy motoros evangélizáción látott színdarab, egy idegen bátortalan de kedves gesztusa. Egy kispapíron átadott ige, egy jókor jött telefonhívás.

Sokszor nem bátor szavak, hanem bizonytalan tettek. Lehet, hogy nem mindig csillognak a szemek, nem mindig csordul túl a szívünk, de bizonyságunk mindig van.

Miért osszam meg bátortalanul, a kisebbet is?

Mert egymás hite által épülünk. Mert küldetésem és ajándékom. Mert valakinek az a kicsi tett, az a három szó, lehet az utolsó lépés Istenhez.