„A názáreti Jézust, azt a férfiút, akit az Isten igazolt előttetek erőkkel, csodákkal és jelekkel, amelyeket általa tett az Isten közöttetek, ahogyan magatok is tudjátok, azt, aki az Isten elhatározott döntése és terve szerint adatott oda, ti a pogányok keze által felszegeztétek és megöltétek.” (22-23)

Van, amikor a legjobb szándékunk ellenére is csak közönségként veszünk részt az istentiszteleten, nem közösségként. Van, hogy a legnagyobb figyelmed ellenére is csak külső szemlélődőként olvasod Isten igéjét, nem pedig résztvevőként.

Kívülálló vagy. Hiába vannak szemeid előtt erők, jelek és csodák, csak nézed, talán tapsolsz is hozzá, de nem érezed meg mögötte az érted cselekvő Istent. Nem szűnsz meg hinni Istenben, nem kételkedsz az Isten létében, jelenlétében, nem válsz terheid, gondjaid, hiányaid, veszteségeid miatt istentagadóvá. Nem kételkedsz abban sem, hogy van –e értelme imádkozni, hiszen talán minden nap fohászkodsz, csak éppen nem tudsz kilépni a szemlélődő helyzetedből: igen, Isten csodát tesz, de mással. Tudom, hogy Isten számára semmi sem lehetetlen, de el sem tudom képzelni, hogy az életemben ez a hatalmas erő megnyilvánuljon. Igen, Isten számára semmi sem lehetetlen, csak éppen az én hiányaimat, hiányosságaimat, az én konfliktusaimat, családi gondjaimat, vitás helyzeteimet nem oldja meg, az én gyengeségemet nem veszi el…

Könnyen beleeshet ebbe a hibába az ember, s talán még csak észre sem veszi, a hit szemlélődőjévé válik. S mi történik? Kívül reked az ember a csodán. Beszél Istenről, de sokszor nehéz beszélnie Istennel. Kívül marad Isten közelségének az átélésétől, hogy milyen az, amikor átöleli az Isten az embert.

Péter ebből akarja kizökkenteni a nézelődő, látványosságra váró, szájtátó tömeget: Jézus jeleket, csodákat, különleges erőt mutatott fel előttetek, de ti nem ismertétek fel. Csak néztétek, de nem láttátok az értetek is csodát tévő Isten Fiát, s keresztre feszítettétek a Krisztust.

Ti voltatok azok, akik keresztre feszítettétek Krisztust. Mi vagyunk azok. Én voltam az, akiért az Isten Fia a kereszten függött. Nem kívülállók vagyok, hanem benne vagyok Isten tervében. Krisztus történetében.

Péter kétezer évvel ezelőtti pünkösdi prédikációjában – a gazdag ószövetségi utalásokon túl – ott vagy benne te is, meg én is. A magad megalázott, sokszor Istenre, szeretetre, békességre, megértésre éhező, bűneid miatt Isten irgalmára szoruló teremtmény, aki sokszor árulja el, hagyja el Istenét, aki sokszor nem ismeri fel a hétköznapok nyomása alatt a cselekvő Istent, aki kicsinyhitűségével, engedetlenségével, vagy épp közönyével keresztre szegezte az Isten Fiát. Ott vagy benne te is, meg én is, mert mindezt érted, meg értem vitte véghez a Mindenható. És, ha meglátod magadat Isten történetében, akkor meglátod magad Isten történetének a folytatásában is:

“felemelt fővel várom vissza az égből ugyanazt az ítélőbírót, aki előbb Isten ítélőszéke elé állott helyettem és rólam minden kárhoztató ítéletet elvett.” (Heidelbergi káté 52.)