„… nem űzte ki…” (29)

Izrael fiai már az ígéret földjén vannak. Minden olyan, amilyennek Isten azt korábban ígérte. Csakhogy az ígéret földjét uralmuk alá kell hajtani. Ez pedig komoly küzdelemmel jár. Szépen indul minden. Mindnyájan megkérdezik az Urat és Isten mindent elmond töviről hegyire. A cél van meghatározva, nem a módszer. Júda és Simeon törzse megértik, hogy bár külön törzsekre osztva élnek, de Isten szemében mégis egy népnek számítanak, így ők közösen harcolnak az ellenség ellen. Ebbe az egységbe kapcsolódnak aztán a kéniták is. És győznek. Aztán József háza is segítséggel arat győzelmet. De a többi törzs „magányos” harcokba kezdett és rendre csak a vereségeiket sorolja a Szentírás. Nem tudták birtokba venni mindazt, ami Isten ígérete és ítélete szerint már az övék volt. Hatalmas tanulság van ebben a tényben. Isten népe együtt erős! Amikor Júda meghívja Simeont a közös küzdelemre, Simeon azonnal megy. A többieknél már hívás sem hangzik el. Mintha olyan testvérek lettek volna, akik csak az önmaguk harcaival, az önmaguk dolgával lettek volna elfoglalva. Milyen szomorú és mekkora vereségekhez vezet az, amikor a testvérek magukra maradnak! És még szomorúbb a folytatás, hogy azok, akik pedig már megtapasztalták milyen a közösen elért győzelem, ők sem ajánlkoznak. Egyedül hagyják a testvért a vereségben, a kudarcban, a bukásban. Elnézik, hogy hát nem sikerült neki, de hát nem szól, én meg nem megyek. De sok család és gyülekezet szenved ettől a fajta megosztottságtól! Hányan vergődnek vereséget vereségre halmozva, mert nincs bátorságuk segítséget kérni! Hány testvér nézi ölbe tett kézzel a másikat, s bár tehetné, mégsem segít. Az Úr Jézus a főpapi imájában azt mondta „Én azt a dicsőséget, amelyet nekem adtál, nekik adtam, hogy egyek legyenek, ahogyan mi egyek vagyunk.” Amikor aztán a Szentlélek megismertette valakivel Krisztust, mint személyes Urat, dicsőséges Királyt és egyedüli Üdvözítőt, azonnal a Krisztus-test egységébe került, ahol ha szenved az egyik tag, vele szenved valamennyi. Az egy pásztor egy népének lenni azt jelenti, hogy megélem a testvéri közösséget: aki téged bánt, az engem is bánt. A te vereséged az én vereségem is, de ha te győzelmet aratsz, az számomra is győzelem. A te fájdalmad, a te könnyeid, a te betegséged, a te magányod, a te gyászod nekem is ugyanúgy fáj, ezért melléd állok, legyünk immáron ketten vagy hárman egy szívvel, egy akarattal az Úr előtt, hogy Jézus nevében elkérhessük, s miénk legyen a győzelem! Bárcsak komolyan venné Isten népe a testvérek egységét, a kettő vagy három Krisztusba gyökerezett életű testvérnek szóló ígéretet: „Ott vagyok közöttük, s bármit kérnek az én nevemben, megadja azt nekik az én mennyei Atyám!” Te hogy állsz a testvér kérdéssel? Magára hagyod vagy mellé állsz? Hívod a testvért vagy magányosan harcolsz? Győzelmeitek vannak vagy sorozatosak a vereségek? Állj mellé és győzni fogtok!