„Vajon a forrás ugyanabból a nyílásból árasztja-e az édes és a keserű vizet?” (11)

Van olyan történetünk, amikor a keserű víz édessé lett, de az eset nem a jakabi kérdést írja felül, hanem csodáról és meghallott segélykiáltásról számol be: az ihatatlan víz Isten akaratából édessé válik. Sós forrás – ahogy azt Jakab is megválaszolja – nem adhat édes vizet. A levél írója frappáns példával összegzi, amit a nyelv bűneiről a megelőző versekben alaposan kifejt. Nem helyén való, hogy ugyanaz a nyelv, ami Istent áldja, az embert átkozza. Persze van, ami egyszerre több feladatra is hívatott. Ugyanaz a tűz egyszerre világít és melegít. A víz csillapítja szomjúságunkat és megtisztít a test szennyétől. A fa oxigént termel és árnyákot ad. Olykor a gyógyszer hatása mellett a mellékhatás is fontossá válik. Létezett egy gyógyszer (pontosabban hatóanyag), ami eredetileg vérnyomáscsökkentő volt, ám szőr és hajnövekedést okozó mellékhatása miatt elkezdték felírni azoknak is, akik hajhullással, kopaszodással küzdöttek, vagy egyszerűen dúsabb hajat szerettek volna. Nyelvünk, beszédünk terén más a helyzet. Nem lehet áldás és átok forrása. S mint fékezhetetlen, nagy dolgokkal kérkedő testrész, Jakab úgy tartja, a gonoszság egész világa. Miként azonban Márában a keserű víz szomjúságot csillapítóvá válhatott, hit és imádság által beszédünk is édessé lehet. Szeretem e szópárost: édes anyanyelv. Gazdag, szép nyelv a magyar. S igazán az, ha abban gondolataink, beszédünk is édes.