„Legyetek az igének cselekvői, ne csupán hallgatói, hogy be ne csapjátok magatokat.” (22)

Amikor a testvérem középiskolás volt, az egyik szakmai tárgyat oktató tanára sokszor mondta diákjainak: „aki tudja, csinálja, aki nem tudja, tanítja.” Pedig éppen ellenkezőleg, azt tudjuk igazán továbbadni, megtanítani, amiről nemcsak beszélni tudunk, hanem ismerjük a gyakorlati folyamatokat is. Sőt, a szó önmagában kevésnek bizonyul. Tanulás során az egyszer elolvasott, vagy egyszer meghallgatott leckéből marad meg a legkevesebb. Szemléltetéssel, gyakorlattal viszont épp ellenkezőleg: könnyen megeshet, hogy a diák a kevésbé fontos részletekre is emlékezni fog. Hitünk egyrészt alapos Biblia- és hitvallásismeretre épül. Régen fontos szerepet töltött be az énekek ismerete az egyházban. Dicséreteink olyan hitismereteket is tartalmaznak, melyek megtanulásával elődeink hite szinte dogmatikus volt. Mindez viszont az éremnek csupán az egyik oldala. Kell, hogy legyen hallás, mert ebből van a hit, de Jakab szerint az igét nemcsak hallanunk, cselekednünk is kell. Ha a munkatársról kollégái azt tartják, csak a szája jár, bármit is mond, nem veszik komolyan. Sőt, akiről sorra kitűnik, hogy beszéde bár van, de tett és eredmény kevésbé, úgy előbb-utóbb ajtón kívül, majd új munkahelyen találja magát. Hasonló cipőben jár a cselekvés nélküli keresztyén is. Kevésbé környezetét, annál inkább önmagát csapja be. Legyen az igehirdetés előtti ének kérése valóban buzgó imádság: „Szűkölködünk nagymértékben segedelem nélkül. Reménykedünk örök Isten, te légy segítségül. Dicsérhessünk és lehessünk Jézus szava hallgatói, igaz megtartói.”