„Azért kényszerít ingerültségem feleletre, és amiatt van nyugtalanság bennem, mert megszégyenítő kioktatást hallok. De értelmes lelkem megadja a választ.” (2-3)

Hogy milyen világban élünk, arról sokat tudnánk beszélni. Most csak egy diagnózist szögezzünk le: ez a világ sárba tudja taposni a legszentebbet is. A hazaszeretet képviselőit eltapossa az erőszak, a szerelmes ember szerelmét ki lehet gúnyolni, a hit megvallóit meg lehet égetni és sorolhatnánk.

Cófár beszéde azért érdekes, mert Jób hitvallására reagál. Ingerültsége készteti megszólalásra, megszégyenítő kioktatásként kezeli Jób szavait. Nyilvánvalóvá teszi, hogy nem értékeli Jób hitét.

Csak annyit hangoztat, hogy az ember bűnös és esélye sincs elmenekülni a bűn büntetése elől. Alapvetően igaza van, csak az érem egyik oldalát látja és hangoztatja. Mintha Isten teremtette volna ilyennek az embert, aki elől eleve elzárta az áldás útját.

Az rendben van, hogy Cófár szerint az ember cserben hagyta Istent, de az már nincs, hogy Isten is cserben hagyta volna őt. Rendben van, hogy megérdemli az ember a büntetést, de Ő a teremtéssel nem a végzet lehetőségét adta csupán az ember elé.

Nem véletlen, hogy Cófár e fejezet után már nem szólal meg a könyvben és ez a baj. A bűn büntetésének alternatíváján kívül mást nem ismer, más mondandója nincs is.

Pedig arra hivatkozik, hogy értelmes lélekkel szól. Lehet, hogy maga szerint igen, de szavaiból hiányzik a bölcsesség kezdete, mely az ÚR félelme, pedig a józan eszűek élhetnek csak eszerint (Zsolt 111,10), de a józanság lelkét csak Ő adja (2Tim 1,7). Ez azért fontos, mert enélkül csak a saját bölcsességét szólja az ember, melyről hiába hiszi, hogy Isten szavát szólja.

Cófár is meg volt győződve arról, hogy értelmes lelke minden felmerülő kérdésre megadja a választ Jób szenvedésével kapcsolatban, de csak nyomorúságos vigasztalásra futotta (Jób 16,2), ami miatt Cófár ugyanúgy számíthat arra, hogy lesújt rá az összes nyomorúság, mint arra a bűnösre, akinek büntetését ecseteli a fejezetben (Jób 20,22). Pont ezért köti össze a nyomorúság kifejezésével a Biblia a vigasztalást és a bűn büntetését.

Sok kérdést vet fel számunkra Cófár lelkülete. Nem tévesztjük-e össze sokszor mi is értelmes lelkünket Isten Lelkével? Amikor azt hisszük, hogy jogunk van mások állapota fölött ítéletet mondani? Milyen könnyen elintézünk másokat, amikor hitbeli megtapasztalásaikról vallanak. Nem zárunk-e le történeteket egyoldalúan ott, ahol szerintünk Isten büntetése lehet csak mások szenvedésének oka. Nyugodtan kérjük Istentől annak a bölcsességnek, józanságnak a lelkét, melyet csak Ő adhat, hogy ne elhamarkodottan törjünk pálcát mások fölött! Vigyázzunk, hogy a nyomorúság nehogy összekösse a mi vigasztalási stílusunkat kizárólagos megszólalásainkkal, azzal a helyzettel, amibe mi kerülhetünk nyomorultul!