„Mert én tudom, hogy az én megváltóm él, és utoljára megáll a por fölött, és ha ez a bőröm szertefoszlik is, testem nélkül is meglátom az Istent. Saját magam látom meg őt, tulajdon szemeim látják meg, nem valaki más, bár veséim is megemésztetnek.” (25-27)

A mai világban a hűség nagy dolog, minden emberi kapcsolatban. Aki hűséges, joggal várhatja el annak viszonzását, mely ha elmarad, komoly csalódást okoz.

Jóbról tudjuk, hogy nagyon szoros kapcsolatban volt Istennel, tehát joggal várhatta ennek a kapcsolatnak a megpecsételését. Szenvedése azonban éppen Istennel való bensőséges viszonyát kérdőjelezte meg. Jób hitének nagysága abban van, hogy tudja: nem csupán szenvedése, de még halála sem választja el őt Istentől. Halála sem akadályozza meg Istent abban, hogy megmutassa, nyilvánvalóvá tegye, milyen az a közösség, melyet még a halál sem tud szétszakítani.

Jób tudásába belefér a halál bizonyossága, de meg van győződve arról, hogy halála ellenére is meglátja Istent, aki nem engedi elpusztítani az életet. Jób Isten igazságáért harcol, hiszen mint kegyes embert, váratlanul érik a csapások egy olyan világban, melynek hagyományos teológiai gondolkodása szerint Isten áldásának látható bizonyítéka a sikeres, kiteljesedett élet, a baj, betegség pedig büntetés. Jób barátai ebben a rendszerben gondolkodva keresik Jób bűnét, és látják sorsában Isten nevelő, fegyelmező szándékát. Jób ezt a rendszert vonja kétségbe, és lázadásának lényege nem más, mint harc az Úr igazságáért, aki annak ellenére, hogy érthetetlen módon enged teret a szenvedésnek ezen a világon, végül mégis fényt derít igazságára, és megmutatja övéihez való ragaszkodását. Jób harca egyértelműen olyan Istenért folyik, aki szenvedései ellenére is közel marad övéihez, még ha az ember sorsa ennek ellenkezőjét mutatja is, sőt a halálban is.

Jób hitében meghatározó szerepe van annak a bizonyosságnak, hogy szabad szemmel látható módon gondoskodik róla Isten. Jób reménysége áttöri a halál korlátait. Háromszor is megemlíti Isten látását, reménysége nyomatékosítására, s a fizikai halállal számolva fejti ki reménységét, hogy miután fizikai egzisztenciája megszűnt, Istent még akkor sem akadályozhatja meg semmi abban, hogy közbelépjen, és így igazolja azt a reménységet, mely a porrá váló test reménytelenségének kemény falát is áttörte.

Jób tudja, hogy fizikailag testével együtt szeme is elporlad, és gyakorlatilag ki van szolgáltatva a halálnak, de mindettől függetlenül emberi létének alapjai Istenben vannak, akihez mindenestől kötődik, és egzisztenciáját végső soron ez a kötődés határozza meg. Ez Jób életének valódi szituációja, s reménysége bizonyítja, hogy ez a helyzetmegértés nyomorúságos állapotában kínáltatik fel gondolkodási támpontként, hitként az ember számára. Isten ma nekünk is ezt a hitet kínálja fel.