„Az asszonyok is tisztességes öltözetben, szemérmesen és mértékletesen ékesítsék magukat, ne hajfonatokkal és arannyal, gyöngyökkel vagy drága ruhával, hanem azzal, ami azokhoz az asszonyokhoz illik, akik istenfélőnek vallják magukat: jó cselekedetekkel.” (9-10)

Baj az, ha valaki jól öltözött? Probléma lenne, ha valaki frizurát készíttet magának? Vagy ha szereti az ékszereket? Dehogy, itt nem erről van szó, hanem a hangsúly-eltolódásról: nem ezek a külsőségek a legfontosabbak. Legalább is nem azok között, akik istenfélőnek vallják magukat.

Minden korban megvolt az emberiségnek az a rétege, akiknek mindennél fontosabb volt a megjelenés, a míves, drága kellékek és külsőségek, státusszimbólumok használata. Hatalmas összegeket, rengeteg időt és energiát fordítottak és fordítanak emberek arra, hogy mások egyetlen elismerő tekintetét kivívják maguknak. Erre mondja Pál, hogy nem szabad, hogy ezen legyen a hangsúly, legalábbis a keresztyén gyülekezet tagjainál nem. Nekünk más a fontos: Jézus Krisztus, és hogy az Ő nevében jót tegyünk másokkal.

Ez azonban nem jelenti, hogy szabad a másik végletbe csúsznunk, és ápolatlanul, igénytelenül járnunk-kelnünk, hiszen mindennel, ami jellemez minket, a hitünkről teszünk bizonyságot a világban. Ha szépen, kedvesen beszélünk, bizonysága lesz annak, ahogyan Jézus beszélt, ha gorombák vagyunk, a Mesterünket is gorombának fogják gondolni. Ha szedett-vedett, divatjamúlt a kinézetünk, az evangéliumunkat is ódivatúnak, értéktelennek, idejétmúltnak fogják tartani, ezt pedig nem szabad magunknak megengednünk. Valahogyan meg kell találnunk az arany középutat, hogy hitelesen és figyelemre méltóan tudjunk bizonyságot tenni az üdvösség evangéliumáról a magunk korában és a saját környezetünkben, kívül és belül egyaránt. Erről beszél itt az apostol, és arról, hogy mindenkinek illően kell viselkednie.

Az előző szakaszban az imádságok fontosságáról elmélkedett, itt pedig arról, hogyan kell megjelenni imádkozni: a férfiaknak haragot félretéve, a kételkedést hátrahagyva, bocsánatot kérve és megbocsátva, az asszonyoknak pedig illendő öltözetben, illendő viselkedéssel.

Sokat idézett, sok vitát indító szakasz a mai, ami az asszonyok istentiszteleti szolgálatát illeti, hiszen Pál azt mondja, az asszony csendben tanuljon, legyen engedelmes, és maradjon csendben a gyülekezetben: „a tanítást azonban az asszonynak nem engedem meg, sem azt, hogy a férfin uralkodjék, hanem legyen csendben.” (12.v.)

Vajon tényleg az igei szolgálatot tiltaná Pál? Hiszen már az ősegyházban is sok nő végzett szolgálatot: prófétáltak (1Kor 11); tanítottak (ApCsel 18,26); nyelveken szóltak (1Kor14). Vagy inkább a megfelelő viselkedésre tanít? Hiszen ha egyikük férje imádságra emeli kezét, azt nem lenne szép sem félbeszakítani, sem ott és akkor kioktatni, még kevésbé helyre igazítani. Egy ilyen eset komoly konfliktust eredményezne, Pál pedig néhány verssel korábban pont azt tűzi ki célul, hogy csendes, nyugodt életet éljen a gyülekezet. Ehhez pedig az kell, hogy le tudjuk tenni a haragot és a kételkedést, ne a külsőségeket vagy a magunk fontosságát hangsúlyozzuk, hanem igyekezzünk megmaradni a hitben, a szeretetben és a szent életben.