„A parancs célja pedig a tiszta szívből, jó lelkiismeretből és képmutatás nélküli hitből fakadó szeretet.” (5)

Pál apostol ismét parancsol. Most nem kér, nem javasol, nem ajánl, hanem utasít, lelkére köt, elrendel, röviden: parancsol. Mint a szülő, amikor erélyesen rászól, csaknem ráförmed a gyermekére, mert látja, hogy súlyos hibát készül elkövetni. Ezzel a féltő, gondoskodó szeretettel inti Pál Timóteuson keresztül az efézusi gyülekezetet: vigyázzatok, ne tévesszétek el az igazi célt!

Efézus gyülekezetének tagjai, vagy talán csak többen közülük, szemlátomást elvesztek a részletekben. Hallomásból szerzett mendemondákon tépelődtek, véget nem érő vitákat folytattak nemzetségtáblázatok fölött, „üres fecsegéssel” töltötték az idejüket, és valahogy a sorok között elveszni látszott a lényeg: Istennek, és az Ő üdvözítő tervének megismerése, és az ebből fakadó keresztyén szeretet.

Az apostol felidézi, amit tanított is ottlétekor: a keresztyén hit nem vitatkozás, nem hosszú beszélgetés, nem egy-egy szépnek tűnő gondolat fölötti közös elmélkedés: a keresztyén hitnek, a rá bízott evangéliumnak van kiinduló pontja, és van végcélja. Kiindulás az, amikor elfogadja egy ember Jézus Krisztust megváltójának. A végső cél az, amikor együtt leszünk majd a mennyben, mind, akik Jézus Krisztusban bíztunk. A kettő között pedig van egy út, egy személyes fejlődési folyamat, amit lépésről lépésre végig kell járnia mindenkinek, és amit úgy kell irányítani, hogy a cél felé haladva egyre előrébb járjunk Isten megismerésében, és az Ő szeretetének gyakorlásában.

Ezt tanította Pál Efézusban is, és ezért kifejezetten parancsba adja a gyülekezetnek, hogy térjenek vissza a megvetett alapokhoz: ne foglalkozzanak mással, csak azzal, hogy Istent jobban megismerjék, és eljussanak a szeretetre.

Milyen az a szeretet, amit célként tűz ki Pál apostol?

Először is „tiszta szívből fakadó”. A tiszta szív őszinte és egyenes, nem keveredik mindenféle tévedésekbe, hanem igyekszik ragaszkodni a letisztult alapokhoz.

Másodszor: „jó lelkiismeretből” is fakad: olyan lelkiismeretből, amely teszi a dolgát, és figyelmeztet, ha rossz útra tévedünk. Olyan tudás ez, ami közös a gyülekezet tagjaival, amivel együtt látunk jónak vagy rossznak tetteket vagy helyzeteket, olyan belső hang, amit már nem hallgattat el a sok meg nem bánt, letagadott, szükségessé magyarázott terhelő emlék, olyan tudás, ami Krisztus keresztje alatt bocsánatot kért és így visszanyerte a meggyőző erejét.

Ez a szeretet „képmutatás nélküli hitből” is fakad: olyan hitből, ami nem színlelés, ami igazi, őszinte keresése Istennek, az Ő igazságának. Olyan bizalomból, amely elhiszi, hogy minden találgatás, véleményezgetés és vitatkozás fölösleges, Jézus Krisztus kegyelme önmagában mindenkinek elég az üdvösségre.

Létezik vajon másféle keresztyén szeretet? Nem igazán. Vajon csak ennyi lenne a keresztyén szeretet? Pál apostol ezen a helyen ennyit tartott fontosnak megírni és elküldeni. Sokszor nekünk is elég erre, csak ennyire fókuszálni.

Mert mi is el tudunk veszni a részletekben, elvitatkozgatunk Jézus nemzetségtáblázatán, a hit és a tudomány kapcsolatán vagy ellentétén, divatos dokumentumfilmek vagy játékfilmek igazságnak beállított tévedésein, de mindez nem visz közelebb a lényeghez: Isten megismeréséhez, az Ő dolgaival, üdvözítő tervével való hűséges sáfárkodáshoz, és a belőle fakadó szeretet gyakorlásához.

Jobb, ha meghalljuk Pál apostol parancsoló hangját, és elkezdünk a lényegre fókuszálni, mert – mivel ez egy pásztori intelem – elemi része ez a fennmaradásunknak és a gyarapodásunknak.