„Ti pedig, testvéreim, ne fáradjatok bele a jó cselekvésébe.” (13)

A jó cselekvésébe bele lehet fáradni? Erre mindenkinek megvan a maga válasza, és megvannak a maga történetei, ahogy Pál apostolnak is megvolt: nem véletlenül helyezi ezt a gondolatot mintegy zárásként szeretett gyülekezetének szívére.

Az ókori Thesszalonika gyülekezetében ugyanis voltak „mintha”-emberek, akik úgy csinálnak, mintha… Akik úgy tesznek, mintha rengeteget dolgoznának, közben nem csináltnak semmi érdemlegeset. Úgy tesznek, mintha rendkívüliek és fontosak volnának, valójában azonban teljesen átlagosak. Pál nem azt mondja, hogy lusták, nem is igazán azt mondja, hogy tétlenek: a szó, amit Pál használ, azt jelenti: ők kívül vannak a „taktuson”: Ők azok, akik megtörik a ritmust, akik nem illeszkednek a rendszerbe, akik miatt mindig döccen egyet a közösség szekere. Viszont cserébe elvárják a gyülekezettől, hogy gondoskodjanak róluk, ellássák őket minden szükségessel; gyakorlatilag tétlenül élnek, ingyen kenyéren.

Más világ van most, mint volt egykor, másak a körülmények és a lehetőségeink, mint az ókori Római Birodalom városaiban voltak, de azt hiszem, kimondhatjuk, hogy az ilyen viselkedéstől mi is elkezdünk belefáradni a jó cselekvésébe, ahogyan a thesszalonikai gyülekezet tagjai is már-már belefáradtak.

Pál erre azt írja nekik: ti csak ne adjátok fel, ne fáradjatok bele a jó cselekvésébe! De azt nem mondja, hogy ez így rendben van. Inkább megparancsolja a gyülekezetnek, hogy változtassanak, és még abban is ad tanácsot, hogyan: beszéljenek velük! Ne tekintsék őket ellenségeknek, hanem intsék, mint testvéreket! Ha pedig nem hallgatnak a jó szóra, különüljenek el tőlük, amíg rá nem ébrednek a hibáikra, és készen nem állnak a változásra.

Mert ahogyan megvannak a tapasztalataink az ilyen típusú viselkedéssel kapcsolatban, megvannak a tipikus reakcióink is, talán hasonlóak, mint réges-régen, Thesszalonikában. Amikor ugyanis megjelenik egy taktuson kívüli, a természetes közösségi ritmust megtörő ember, mi szokott következni? A többiek összekacsinatanak az illető háta mögött. Megbeszélik a történeteket az illető távollétében; név nélkül, vagy akár névvel posztolnak róla a közösségi médiában, gúnyt űznek belőle. A bolhából elefántot teremtve nagyítják fel az illető hibáit, mígnem elviselhetetlen lesz számára a közösség, amelybe szeretettel akart tartozni, nem érti, miért történik, de kilép, mert mély sebeket kapott ott, ahová gyógyulni jött, és magára marad, anélkül, hogy esélyt kapott volna a fejlődésre.

Pál apostol semmi ehhez hasonlót nem javasol. Ő megparancsolja ebben a szakaszban, hogy a gyülekezet minden tagja éljen aszerint a példa szerint, amit ő adott egykor eléjük, hiszen ő fáradsággal és vesződséggel dolgozott, hogy a maga kenyerén éljen, és munka mellett, vagy munka közben hirdette a rá bízott evangéliumot. Nem akart terhére lenni senkinek. Ugyanezt kéri, sőt parancsolja a gyülekezet tagjainak: „csendben dolgozva a maguk kenyerén éljenek”. Aki pedig ebbe a rendszerbe nem akar beilleszkedni, attól tartsanak biztonságos távolságot. Ne bánjanak vele ellenségként, hiszen attól, hogy tévelyeg, és rendbe kell tenni a gondolatait, ő még mindig Isten által kiválasztott, Isten kegyelmébe tartozó ember.

Pál apostol, mint általában, úgy itt is az egyenes, egyszerű utat adja elénk: nyíltan és őszintén, a megfelelő szavakat használva beszélni kell a tévelygő emberekkel, világossá téve, hogy valami nincs jól, pontosan mi nincs jól, és hogyan lenne jól; megteremtve a fejlődés, a beilleszkedés vagy a visszailleszkedés lehetőségét. Mert egy kiegyensúlyozott, békés közösség ezen az úton tud csak gyarapodni.