„Hét napon és hét éjszakán át ott ültek vele a földön, és egyik sem szólt egy szót sem, mert látták, hogy igen nagy a fájdalma.” (13)

Nem tudom, hogy kerültél-e már szembe olyan emberrel, akit nem lehet megvigasztalni. Az egyik legerősebb élményem, amikor a kislányom oltást kap. Nem érti, mi történik, csak tudja, hogy fájt a legutóbb is, így valószínűleg most is fájni fog. Valójában még csak a testtömegét mérik és a hosszát, de már ekkor keservesen sír, nem tudjuk megvigasztalni. Hiába próbálnám elmagyarázni neki a vírusok és a védőoltások működését, vagy hogy ez a szúrás sokkal jobb, mint például a torokgyík (a Kincskereső kisködmön egy életre belém égett, és generációk egykori kisiskolásai kiáltanak pszichológusért), nem igazán értené. Egyrészt mert fél éves, és hiábavaló lenne a virológiai kiselőadás, másrészt olyan zaklatott lelkiállapotban van, hogy ha értené sem érdekelné, hogy ez neki valamikor még jó is lehet. Szóval a fölösleges érvelés helyett annyit tudunk csinálni, hogy előtte, utána szorosan magunkhoz öleljük és megvárjuk, amíg megnyugszik.

Ez nem csak a kisbabáknál van így, bárki kerülhet hasonló állapotba. Van, amikor teljesen hasztalan az érvelés, a szép szavak, a biztatás. Hiába való a sok teológiai érv is. Hiába vágok a fejéhez szerintem éppen odaillő bibliai igéket. Fölöslegesen próbálom magyarázni a helyzetet. Fölöslegesen igyekszek rávilágítani a hibáira, hogy hol is ronthatta el és hogy igazából egy kicsit ő is hibás. És teljesen mindegy is, hogy igazam van-e. Ilyenkor a legjobbat azzal tesszük, ha ott vagyunk a másik mellett és várunk. Vele vagyunk, ha szükséges. A vállára tesszük a kezünket, megöleljük, vagy egyszerűen csak ülünk mellette és hallgatunk. Akár hét napon és hét éjszakán át, vagy még tovább. Sőt, ha attól lesz jobb neki, akkor magára hagyjuk egy kis időre.

Jób elveszít mindent. A gyerekeit, a vagyonát, az egészségét. Ráadásként még a felesége is ott van, akiből süt az empátia és a szeretet. Másra sincs szüksége. Amikor a barátai megtudják, mi történt Jóbbal, elmennek hozzá, hogy vele legyenek és vigasztalják. Vele sírnak, gyászolnak. Ott ülnek mellette és hallgatnak. Jób tragédiájában ennyit tehetnek és ez egyben a legtöbb, amit tehetnek. Itt még jele sincs a későbbi okoskodásnak, Jób hibáztatásának. Ekkor még a legtöbbet adják a szenvedő Jóbnak. Ez pedig nem könnyű. Nem könnyű szembesülni a másik fájdalmával. Nem könnyű ott maradni vele, amikor az élete romokban hever, mert fáj nézni a másik szenvedését. Nekünk mégis olyan Megváltónk van, aki nem fordítja el a fejét, ha szenvedőt lát. Nem vág a fejünkhöz teológiai igazságokat. Nem hánytorgatja fel az összes hibánkat, ami oda vezetett, ahol éppen vagyunk. Jézus pontosan tudja, hogy mit jelent a szenvedés, hiszen ő is szenvedett. Értünk, helyettünk. Ha ez elől a szenvedés elől nem szökött meg, akkor a problémáink elől sem fog. Szentlelkével velünk marad, bátorít, vigasztal. Mi pedig ebből erőt merítve tudunk mások csendes vigasztalójává lenni.