„Így szól Círus, a perzsa király: Az ÚR, a menny Istene nekem adta e föld minden országát, és megparancsolta nekem, hogy házat építsek neki Jeruzsálemben, amely Júdában van. Aki közületek az ő népe közül való, legyen vele az ÚR, az ő Istene, és menjen föl oda.” (23)

Egy jó történetnek kell egy jó lezárás. Olyan, ami végleg elvarrja a szálakat, tisztáz minden kérdést és nem hagy az olvasóban, nézőben kérdőjeleket. Vagy éppen olyan lezárás, ami nyitva hagyja az ajtót a további kérdéseknek, amiknek a megválaszolását a befogadóra bízza, aki így még napokon, vagy akár éveken keresztül elmerülhet újra a történetben. Ha a történetnek a folytatását is eltervezték, akkor az alkotók gyakran nyúlnak az utóbbi technikához. Könyvek esetében hamar alkalmazták ezt az alkotói fogást, aztán átvette a filmipar is. Leginkább a végeláthatatlan filmsorozatok részeinek vagy évadjának lezárásaként hagyják ott az egyik szereplőt és a nézőt kétségek közt, hogy aztán majd a következő epizódot is nézni akarjuk.

Ha a közkézen lévő Ószövetség-fordításokat nézzük, akkor a sorrend a Sámul két könyve után a Királyok két könyve, aztán a Krónikák két könyve, amit Ezsdrás és Nehémiás követ. Elsőre nem is értjük, hogy miért kerül elő újra Júda királyainak a története, amikor az imént értünk a végére. Viszont a héber Ószövetségben a Krónikák második könyve a Biblia utolsó könyve. Ez a könyv pedig egy félbehagyott mondattal ér véget: menjen föl oda… Tudjuk a történet folytatását Ezsdrástól és Nehémiástól, hogy mi történik a fogságból hazatérve, hogy mennyire nem könnyű az újrakezdés. Nyilván tudta ezt a Krónikák írója is, de azt is látja, hogy az Isten ígéretei ezzel még nem teljesültek be. Akkor mégis, miféle lezárás ez a héber Biblia legvégén? A válaszhoz vissza kell ugranunk a Krónikák első könyvének elejére, az első szóhoz: Ádám. Vele kezdődik el az a történet, amit a szerző a végén nyitva hagy. Mert van folytatás is. Isten népe várja Dávid utódját, aki a vérvonal minden uralkodója fölött álló, tökéletes király.

Az Isten népe vár. Több száz év telik el az utolsó fél mondat és Krisztus születése között. Elég hosszú idő ez ahhoz, hogy az ember csak úgy kétségek között lógva maradjon. De a jó történetnek - legalábbis az első résznek - kell a jó lezárás, a folytatás pedig még ezt is felül tudja múlni. Ez a történet, az Isten terve Jézus Krisztusban éri el a csúcspontját. Egy második „hazatérésben” az Istenhez a bűn fogságából, ahol új ég és új föld van, és a mennyei Jeruzsálem, ahol az Isten jelenléte és uralma tökéletesen megvalósul. És ez most nem az előzetes, hanem már a folytatás.