„Legyetek erősek és bátrak, semmit ne féljetek, meg ne rettenjetek az asszír királytól és a vele levő egész sokaságtól, mert velünk többen vannak, mint ővele! Ővele testi erő van, velünk pedig az ÚR, a mi Istenünk, hogy megsegítsen minket, és értünk harcoljon. És megbátorodott a hadinép, amikor ezt hallotta Ezékiástól, Júda királyától.” (7-8)

Nem is régen, egy kollégámmal beszélgettünk az iskola udvarán, amikor furcsa, sistergő hangot hallottunk. Odakaptuk a fejünket és azt láttuk, hogy hatalmas fehér felhő száll fel az udvar végében. Először azt hittem, hogy gőz, de a szél gyorsan felénk fújta a felhőt, amiről kiderült, hogy füst. Aztán megjelentek a lángok is, amik a szomszéd épületből csaptak ki, így abban is biztosak lehettünk, hogy bár katolikus iskoláról van szó, nem választottak új pápát. Hamar égni kezdtek az udvaron lévő tuják, a füsttel pedig már pernye is érkezett. A kollégámban valószínűleg erősebb lehet a menekülési ösztön, ezért mielőtt beterített volna minket a hamu, rám szólt, hogy befelé. Aztán persze valaki hívta a tűzoltókat, ők jöttek, oltottak. Én meg közben azon gondolkodtam, hogy mennyire különböző módon viselkedünk katasztrófahelyzetekben. Van, aki csodálkozva nézi, amit lát, mert nem hiszi el, hogy tényleg ezt látja. Van olyan is, akit megbénít a félelem és sem megszólalni, sem megmozdulni nem képes, csak áll földbe gyökerezett lábbal. Aztán akad, aki túlzott magabiztossággal teszi kockára akár a maga, akár mások életét. És van olyan is, aki jól reagál az eseményekre. Higgadtan, megfontoltan, céltudatosan.

Ezékiás, amikor az asszír sereg Jeruzsálem ostromára készül, pontosan ezt teszi. Higgadtan, megfontoltan hoz döntéseket. Konzultál az embereivel arról, hogyan lehet az ellenség dolgát megnehezíteni. Elzárja a forrásokat, megerősíti a várost, fegyvereket csináltat. De nem ez menti meg, hanem hogy felkészíti az embereit is. Jó vezetőként bátorságot önt a szívükbe. Ezékiás tisztában van vele, hogy Szanhérib mennyi népet igázott már le. Nincs rá szüksége, hogy az asszír király ezt az orra alá dörgölje. De azzal is tisztában van, hogy nekik olyan Istenünk van, aki harcol a népéért. Ez az, ami bátorságot ad neki. Ezt adja tovább a népnek is, és őket is ez fogja bátorítani. Ezért nincs kétségbeesés, nincs bénító félelem. Szanhéribnek pedig hiába a katonai ereje, mert Isten nélkül, az Istennel szemben nem nyerhet. Ebbe a vállalkozásba, a túlzott magabiztosságba csak belebukni tud.

Nem mindegy, hogy nehéz helyzetben hogyan reagálunk. Egy közösség, csoport vezetőjeként tudjuk-e biztatni a ránk bízottakat? Mert felelősek vagyunk értük. Szülőként, főnökként, vezetőként, tanárként, lelkipásztorként. Tudnunk kell nehéz helyzetekben jól reagálni, a ránk bízottakat támogatni, megerősíteni, bátorítani. Mert az Isten értünk harcol.