"Három órakor Jézus hangosan felkiáltott: Elói, elói, lámá sabaktáni! – ami ezt jelenti: Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?" (34)

Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem? Fel mertük már tenni ezt a kérdést? Volt már hogy úgy éreztük: Isten elhagyott minket? Könnyen kialakul ez az érzés. Nagyon sok minden történik a világban, nagyon sok minden történhet az életünkben, amikor megkörnyékez minket a gondolat, hogy Isten elhagyott minket. A Jézust ért bántásoknál sokkal kevesebb igazságtalanság és szenvedés is elég ahhoz, hogy feltegyük ezt a kérdést.

Általában ilyenkor eszünkbe juttatják: nem biztos, hogy Isten hagyott el minket. Sokkal valószínűbb, hogy mi hagytuk el Istent. Amikor már nem merünk Rá hivatkozni, amikor nem merünk hitvallást tenni, amikor bezárjuk Istent a templomba, vagy az egyházba, akkor Isten ezt a döntésünket tiszteletben fogja tartani. Sokszor az fáj a legjobban, amikor Isten komolyan veszi a mi döntéseinket és hagyja, hogy a mi akaratunk valósuljon meg. Amikor ez megtörténik, rögtön azt érezzük, hogy valami rossz irányba halad. Úgy érezzük Isten távol van és nem úgy működnek a dolgok, ahogy kellene. Ilyenkor nagyon fontos feltenni a kérdést: Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem? Talán azért, mert én zártalak ki az életemből?

Jézus esetében viszont nem elégedhetünk meg ezzel a válasszal. Jézus nem zárta ki az Atyát az életéből. A gecsemáné kertjében is úgy imádkozott, hogy “mindazáltal ne úgy legyen, ahogyan én akarom, hanem amint te.” (Mk 14,36b) Jézus esetében nem mondhatjuk, hogy Jézus hibája és megérdemelte a sorsát. Jézus semmi rosszat nem követett el, sőt, még az egész szenvedéstörténete is arról szólt, hogy beteljesítse a próféciákat és hogy megvalósuljon az Atya akarata. De tényleg ez lett volna az Atya akarata? El akarta hagyni Jézust? A halálát akarta? Természetesen nem. Nem csak azért lenne helytelen ezt gondolni, mert Isten jó, hanem mert Isten tervei mindig sokkal nagyobbak és összetettebbek annál, minthogy ilyen egyszerűen válaszolni tudjunk rá. Isten nem a szenvedést és a halált készítette el, hanem a feltámadást és az örök életet. Ő azt akarta, hogy legyen lehetőségünk az Ő közelében élni már itt a földi életünkben. Ő le akarta győzni a bűnt és a halált. Ő azt akarta, hogy nekünk ne kelljen áltélni a bűneink következményeit. Ő azt akarta, hogy soha ne kelljen azt éreznünk, hogy Ő elhagyott minket és távol van tőlünk. Ezért küldte el Jézust, hogy meghaljon hegyettünk és értünk. Ezért kellett Jézusnak a halált elszenvednie, hogy biztos alapja legyen a hitünknek és abban a reményben éljünk, hogy Isten minket is feltámaszt az örök életre.

A nagypénteki szenvedés, Jézus halála egy felfoghatatlanul nagy és összetett történet egyik legfontosabb eseménye. Nem lehet megérteni az előzmények nélkül, és nem lehet elfogadni és feldolgozni a későbbi események, a feltámadás nélkül.

Éppen ezért fontosak Jézus szavai: “Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?” Ezek a szavak túlmutatnak önmagukon. Már csak azért is, mert a 22. zsoltár is így kezdődik. Azért fontos ez, mert a korabeli zsidók szokása volt úgy utalni az egész zsoltárra, hogy csak a kezdő sorát idézték fel. Sokan tudták kívülről a zsoltárokat, éppen ezért: aki hallotta Jézus szavait, annak eszébe juthatott a zsoltár folytatása is. Ebben pedig nem csak a hihetetlen hasonlóságokat fedezhették a zsoltár leírása és Jézus szenvedéstörténete között, hanem az is eszükbe juthatott, hogy a szerző Istent magasztalja és dícséri az eljövendő szabadulásért.

Amikor úgy érezzük, hogy Isten elhagyott minket, jusson eszünkbe a 22. zsoltár! Imádkozzuk végig és emlékezzünk: Isten azt akarja, hogy mi is örök életre támadjunk fel és teremtő Istenünket igazán megismerjük, szívből szeressük, vele örökké boldogan éljünk és őt dicsérjük és magasztaljuk.