„… megjelent Júdás…” (43)

Vannak szentírási nevek, amelyeknek már az említése is zsigeri indulatokat vált ki belőlünk. Az iskáriótesi Júdásé ilyen. Ép ember nem nevezi a gyerekét Júdásnak, mert pokollá tenné a kicsi életét. Júdásnak lenni tabut jelent, a legádázabb pozíciót, amit az Isten a pokol legmélyebb bugyrával jutalmaz, ahogy azt Dante szépen meghonosította képzeletünkben. Az imént gyötrődő Mestert „előre megfontolt szándékkal”, csókkal árulja el az, a másik evangéliumban barátnak nevezett férfi, aki néhány óra múlva felakasztja magát. Indítékairól csak találgatni lehet. Beleköltözött a Sátán, igen, de hát milyen kapun ment belé? Az a harminc ezüst igazán nem tétel, nem futotta volna belőle hosszú és boldog esztendőkre. Itt van valaki, „egy a tizenkettő közül”, aki röviddel a jelenet előtt ugyanúgy kapja a megváltás igéit, mint a többi tanítvány. Számomra zavarba ejtő, hogy ezen a sötét éjjelen, ebben a mély pillanatban, az árulás aktusában ő marad az egyetlen tanítvány Jézus közelében. „Mindnyájan elhagyták őt, és elfutottak” – adja tudtunkra Márk. Csak annyira szimpatizálok az Iskáriótessel, amennyire magammal szoktam, amikor azon kapom magam, hogy elárultam Krisztust. Szóval, beszéddel, gondolattal, tettel, mulasztással – mind-mind bunkósbot, amivel kivonulok ellene. Fájdalmas azért ott állni előtte, a bűntett tényszerűségében, és viselni azt, hogy „barátként” szólít, emlékezni a kenyér meg a bor ízére, amit tőle vettem az imént. Ráébredni arra, hogy ez a szelídség maga a megváltás, ami tényleg izzik az éjszakámban. Tűnődök, vajon van-e megváltás a júdások számára? Nem tudom. Azt tudom, hogy amikor én válok azzá, valami mindig megragadja a kezem, nehogy „kötélért” nyúljon a kezem. Azt hiszem, Visky András jól megragadta azt, ami a legfájóbb, leggyötrelmesebb ellentmondást ebben az egész mozzanatban: „Szavaiból megértettem, hogy nem én árultam el őt, / hanem ő engem.” Nem a Krisztus-árulás a botrány ebben a jelenetben – ezt mindahányan megtesszük napról-napra. Az igazi botrány az, hogy megbocsát és felment, és merészel „barátnak” nevezni. A Szeretet gyengédsége égetőbb büntetés a korholásnál vagy erőszaknál. A Kegyelem valósága sokkal fájdalmasabb az ítéletnél.